Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Kid Cudi - Indicud
(Wicked Awesome)
Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezt a lemezt mindenképpen ki kellett adni. A zseniális Man On The Moon II: The Legend Of Mr. Rager és a rockoskodó-kísérletezős WZRD után Kid Cudi új albumával kapcsolatban erős hiányérzetem támadt. Az avantgárd hiphopban utazó, ám a mainstreambe ügyesen belesimuló rapper nem rég szakított a Kanye West fémjelezte G.O.O.D. Music brigáddal. Az új matériát hallgatva felötlik, hogy ez a szakítás talán nem is volt olyan barátságos, ahogyan azt tálalták. A bejáratott, ötletes producerek hiánya egyszerűen ordít a lemezről.
A lemezt egy teljesen felesleges instumentális intro nyitja meg. Több mint két perc malmozás után az Unfuckwittable még mindig csak amolyan bevezető. Művészieskedő, űrhajós alap, falcet refrén, némi gitározással megspékelve, de semmi extra. Igazából egészen a harmadik tételig kell várni, hogy beinduljon a dolog. A Just What I Am Daft Punkot idéző refrénje igazi telitalálat, és titkon elkezdünk reménykedni, hogy – ha lassan is –, de azért csak-csak nekilódul a lemez.
Az ezt követő soft rockolást a Fleet Foxes-zal is dolgozó Father John Misty energikus refrénje teszi feledhetetlenné. De aztán megint jön az üresjárat, olyan dalokkal, amelyek mintha a Man On The Moon II-ről maradtak volna le, mondván „nem elég jók”. A gyakran unalomba forduló önismétlésen még az erősen túlértékelt Kendrick Lamar verzéje sem segít.
Egy újabb instumentális szerzemény után következik a Red Eye, amely lényegében egy kellemes popdal. Ám aprócska hibája, hogy a főszereplő Cudi csak a háttérből integet, és az egészet a közreműködő Haim viszi el a hátán. Ezután pedig több megmagyarázhatatlan kérdés ötlik fel, mint amennyi Magdus anyus halálával kapcsolatban valaha felötlött. Vajon miért nem rántotta elő RZA a shaolin kardját, amikor meghallotta a Beez álmatag plöm-plömjét? Vajon mennyire kell A$AP Rockynak mindenütt ott lennie, hogy nevét adta a vasárnap délutáni ásítást ihlető Brothershöz? Válasz persze nincs, csak szintik, és éneklős refrének garmadája. A végső csapás természetesen egy instumentális outro képében jelenik meg, de előtte még van egy Michael Bolton közreműködés, ami pumpáló funky hangszerelésével az album egyik legfogyaszthatóbb dala.
Vitathatatlan, Cudi nem volt könnyű helyzetben. Nehéz lett volna überelni az előző két lemezt, de az Indicudnak csupa nagybetűvel van UTÓÉRZÉS íze. Érezhetően nem volt elég a kraft. A három dögunalmas instrumentál mintha csak azért került volna a lemezre, hogy kitöltse a helyet. Az egyébként fasza debütáló nagylemezt összerakó A$AP Rocky, és a stricikirály Too Short szereplése elvész az önismétlő dalok rengetegében. Kid Cudi progresszív szemléletét még annak ellenére sem tükrözi a lemez, hogy csupán egyetlen számba nyúlt bele az ifjú producercsoda Hit-Boy, és a többi beattel kedvére garázdálkodhatott. Egy-két üdítő kivételtől eltekintve körülbelül olyan ez a lemez, mintha a gondosan kiválogatott sallangot hallgatnánk a MOTM sorozatról.
