Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Biljarszki Emilt (a képen balról a második) a hazai zeneszerető közönség elsősorban a kultikus Korai Örömből ismerheti – ám 2009-es kiszállása óta két új zenekarában, a Fókatelepben, majd a Meszecsinkában hangsúlyosabb szerepben láthatjuk. Előbbiben a szinti mellett gitározik, sőt citerázik is, míg utóbbiban már kifejezetten többet penget, mint billentyűzik. Mindkét zenekar aktív, túl vannak két-két albumon, a Meszecsinka pedig a Folkbeats tehetségkutató világzenei kategóriájának megnyerését követően idén április/májusban Amerikában és Kanadában turnézott. De nem csak erről beszélgettünk.
Kezdjük az elején. Hogyan indult a billentyűzés az életedben? Már korán rockzenésznek készültél?
Hatévesen kezdtem zongorázni, a családban apai ágon mindenki zenélt. Apám felvételizni is akart a Zeneakadémiára trombita szakra, de a vizsga előtt egy szamár belerúgott a szájába, így nem tudott fújni és építészmérnök lett. Nálam már tíz évesen jöttek saját témák, aztán beszippantott a rockzene. Az volt az igazi dolog az életben. Gimnázium után zenei pályára akartam lépni, szüleim persze próbáltak értelmesebb foglalkozás felé terelni. Elmentem a szófiai zeneakadémiára szétnézni, és ott jó tanuló, sápadt fiatalokat láttam, akik kottákat veséztek ki a szünetben. Így lettem közgazdász.
Az, hogy Bulgáriában születtél és a Szovjetunióban nőttél fel, tinédzserkorodtól pedig itt élsz, unikálisnak hat így kimondva. Ezek a gyökerek mennyire fontosak és meghatározók a felnőtt életedben, és milyen szinten hatnak máig?
A nemzeti hovatartozás szerepét nem kell magyarázni. Manapság ez abban nyilvánul meg, hogy bolgár elemeket szövök bele a zenénkbe, és hidakat építek a két ország közé. Oroszország kulturális háttere nekem olyan, mint a támasz az énekhez (a támasz mély-légzésen alapuló énektechnika – a szerk.). Mivel a brezsnyevi Szovjetunióban éltem sokat, ez segít megérteni a ma itt zajló folyamatokat. Magyarországnak is sokkal tartozom, ezért a 90-es évek végén szakítottam a biznisz világával - a Közgázt '91-ben végeztem el -, és a magyar zenét viszem mindenfelé a nagyvilágban.
Több zenekarban is játszottál kölyökként, de ami igazán kimagaslik hazai pályán, az a tizenöt évnyi Korai Öröm tagság. Ez a banda meghatározó tényező volt sokáig a hazai zenei életben. Mit igyekeztél te belevinni zeneileg és milyen szinten tudtad megvalósítani az ötleteidet benne?
Nem igyekeztem és önmegvalósítás sem volt. Beléptem egy közös térbe és benne léteztem 15 évig, miközben beleadtam mindent. Nem a személyeken volt a hangsúly, az energiák egy szerencsés konfigurációja alakult ki, amely önálló szervezetként lökött ki minket és a közönséget a magasabb dimenziókba. Hogy konkrétumokat is mondjak, ott volt a bolgár népi vonal néhány kiváló énekesnővel, és a 2005-ös albumra is büszke vagyok - többek között Harcsa Veronika is énekelt rajta pár számban, ez volt az első megjelenése lemezen. A külföldi turnék szervezésén is sokat dolgoztam, azok is erős inspirációkkal szolgáltak.
Miért döntöttél végül a kiszállás mellett?
Erősödtek bizonyos negatív jelenségek a tagok passzivitása mellett. A mindent elsöprő zenei élmény helyére fásultság költözött. Ideje volt továbbállni.
A 2007-ben alakult Fókatalep már a Koraiban töltött időd vége felé körvonalazódott, ráadásul ugye többnyire Korai Öröm zenészekkel, ez egyfajta szólóprodukció zenekar képében?
Nem. A Fókatelep a Korai alprojektjeként indult, mint a Korai Ütősök, vagy a Korai Kvartett. Aztán kiderült, hogy sokkal eredményesebben tudunk dolgozni ilyen formában. Talán azért, mert az aktívabb zenészek vettek benne részt, és a friss vér – Annamari – is segített. Számunkra is váratlan módon hamar teljesen önálló zenekar lett, amely ott és akkor jobban húzott, mint a Korai. Még ma is ott van minden Fókatelepről szóló infónál a Korai Öröm és a Colorstar neve, pedig ők csak az első bekezdés a zenekar történetében. Érdemes a Fókatelepet összehasonlítás és ebből fakadó előítéletek nélkül meghallgatni.
Oláh Annamáriával tulajdonképpen szerzőpárosként működtök?
A Meszecsinkában igen, a Fókában részben. Például a Kaskét mi írtuk, a Realt hárman, a basszusgitáros Ferivel. A Fókában Szalay Peti, a gitáros is erősen jelen van szerzőként, valamint Viktor is írt szöveget az egyik számba. Azt azért érdemes tudni, hogy a Bosszú Dalt kivéve (amire most komoly klip készül) mindegyik számban fontos szerepet játszik az összzenekari hangszerelés, ez adja a stílusunk magvát.
A Fókatelep sokkal több folk elemet tartalmaz, mint a Korai, de még erősen hozza annak folyamatzenés, rockos vonalát is, viszont a belőle kinövő Meszecsinka már egyértelműen világzenei akció. Tudatos volt ez az ív, vagy inkább természetes folyamat?
Nincs olyan döntés, hogy milyen stílust játsszak, azt csinálom, ami belülről jön, így ez inkább természetes folyamat. Az biztos, hogy Annamari a különböző népek hagyományos énekeit nagyon szereti, de azokat saját világa kaleidoszkópján ereszti át. Én sosem voltam stílusfüggő, és azt tapasztalom egy ideje, hogy az a friss érzés, amit régen a rock, aztán az elektronikus zene adott, most a népi dallamok és ritmusok felől jön. Ugyanakkor utálom az erre épülő divatot és a mechanikusan összerakott zenéket, amikor egy népdal teljesen oda nem illő rock vagy electro hangszerelésben ölt testet. Mi saját zenét csinálunk, sok saját dallal, és eszünkben sincs arra ügyelni, hogy az „világzenés” legyen. A mostani Meszecsinka koncertlátogatók csodálkoznak, azt mondják, hogy sokkal pszichedelikusabb és elszállósabb zenét játszunk, mint amit korábban, vagy a lemezen hallottak tőlünk.
Adódik a kérdés, most hogy a Meszecsinkával a Folkbeats tehetségkutatót megnyertétek világzene kategóriában, és a fődíjként kapott amerikai turné is megvolt, keletkezett-e rangsor a két zenekar közt, vagy lehet ezeket hasonló intenzitással futtatni párhuzamosan?
Én nem zenekarokban gondolkozom, hanem abban, hogy mennyit kapok a zenétől és milyen viszonyban vagyok az emberekkel, akikkel csinálom. Egyformán szeretjük a Fóka rockos elszállását és a Meszecsinka intimebb voltát, pontosabban a két zenekart más és más miatt szeretjük. Hogy melyik zenekarral foglalkozunk éppen intenzívebben, az inkább olyan tényezőkön múlik, mint például a többiek aktivitása (a Fókában), aztán hogy hol van lemezfelvétel, vagy fontosabb koncert stb.
Mivel mindkét banda készít lemezeket is, érdemes kitérni rá, hogy mi a tapasztalat, érdemes még lemezeket kiadni, van a fizikai hordozóra kereslet? Azért is érdekes a kérdés, mert te az aktív zenélés mellett a zeneiparban is sokat ténykedtél, a Fonóban évekig, aztán a Dalok.hu letöltő oldal beindításánál is ott voltál.
Van kereslet, de már csak a koncerteken. A CD nem fog megszűnni, de valószínűleg a bakelit szintjére fog süllyedni üzletileg. Ez a helyzet is eléggé megalázó a zenészekre nézve. Megszokásból - vagy belső művészi kényszerből - albumokat veszünk fel, majd kiadjuk, mindezt egy csomó pénzért. Ezeket alig veszik, inkább ingyen letöltik, de akkor sem hallgatják végig, csak ott pihen a gépeken. Egy-egy dalra figyelnek fel az emberek manapság, lehetőleg videoklip formájában - melynek az elkészítése drága és egyáltalán nem térül meg, mivel nem adható pénzért.
Visszatérve a két zenekarra: mi dönti el, hogy egy-egy zenei ötlet, vagy dal melyik bandáé legyen?
Az elején minden a Fókatelepé lett, később volt egy bizonytalan periódus, most minden a Meszecsinkába megy. A Fókával a próbákon felmerülő ötleteket dolgozzuk ki közösen.
A Meszecsinka a Folkbeats döntője után átesett némi tagcserén, konkrétan rajtad és Annamárián kívül ki is cserélődött a teljes tagság. Mi történt?
A Meszecsinka egyenlő Annamarival és velem. Azért alakult, hogy kompromisszummentesen megcsinálhassuk a saját dolgainkat. „Rendes” zenekarnak ott van nekünk a Fókatelep. A tagcseréhez az vezetett, hogy a frissen felvett tagok között voltak olyanok, akik viszályt hoztak ebbe a zenekarba, amely a szerelemről és a szeretetről szól. Egy idő után azon vettünk észre magunkat, hogy lehetetlen igényeknek próbálunk megfelelni, és méltatlan helyzeteket kényszerülünk megoldani. Nem tudtunk már együtt dolgozni, így az a formáció összeomlott. De mi Annamarival azért élünk, így a Meszecsinka is él. Sokáig az volt a terv, hogy duóként folytatjuk. Ennek semmi köze a Folkbeatshez, de kétségkívül rosszkor jött.
A debütáló lemezt én nagyon szerettem, kivételes műnek tartom a színtéren. Ti elégedettek vagytok vele? Hogyan szerepelt piaci szinten, egyáltalán visszautalva a korábbi kérdésre, hogy érdemes ezt manapság megközelíteni?
Mi is szeretjük. Benne van sok valós érzelem, sok felfokozott állapotban írt dal. Technikailag lehetett volna jobb, én már régóta keresem a jó producert – manapság nem elég már csak felvenni és megkeverni egy anyagot. Egy év alatt eladtunk kb. 1000 példányt, ami a mai viszonyok közt nem rossz. Annyit viszont nem hozott, amennyiből ki lehetne fizetni egy következő lemez stúdióidejét. Így lehet, hogy a rajongóinkhoz fordulunk majd segítségért, hogy fel tudjuk venni az új számokat.
Az amerikai turnéra is az újabban veletek zenélő két új muzsikussal mentetek. Milyen most a hangulat a zenekarban?
Krolikowski Dáviddal és Vajdovich Árpival már másfél éve együtt játszunk, nem is annyira új tagok. A hangulat jó, néha már túl jó. A hosszú és laza próbákon születnek olyan számok is, amiket az elején nem gondoljuk komolyan, később mégis bevesszük a repertoárba. Ilyen például Dinnyés József Hajnali éneke egy orosz cigány népdallal társítva, vagy egy jazzes téma, amiben Árpi és Dávid nagyokat szólóznak.
Amikor dolgoztok, daljellegben gondolkoztok, tehát rögtön valami egységben, vagy különböző ötletek kipróbálásával állnak össze apró részletekből az anyagok?
Vannak dalok, mint a Távol, amit Annamari írt, és én hozzáraktam a zongoratémát, vagy a Fújja, az teljesen Annamarié. A Kinyílokban én variáltam zenei témákat és Annamari írt rá éneket, a végén pedig egy indiai mantra szól, amely egy közös spirituális élmény emléke. Az Un Cabrito spanyol gyerekdalocska, Annamari énekelgette, én meg rányomtam egy kemény akkordos riffet, aminek semmi köze az eredetihez. Aztán vannak a szabad improvizációból vagy hirtelen ötletből született számok. Így elég változatosan dolgozunk – az énekesnő hét nyelven énekel, ami hét hangfekvést és hét különböző „ént” jelent, mi pedig mindenfélét játszunk, a gyerekdaltól az elszállt jazzig. Jól szórakozunk.
Milyen volt az amerikai-kanadai turnén a fogadtatás, és ti hogyan éreztétek magatokat?
Annyira más ott minden, hogy sokszor párhuzamos univerzumban éreztem magam, a másságot fizikai nyomásként érzékeltem. Tizenhárom koncertet adtunk három hét alatt, bejártuk USA észak-keleti részét és Kanada déli részét. Játszottunk menő világzenei klubban, elit jazz étteremben, rock kocsmában, magyar templomban, és öregek otthonában is. Mindenhol siker volt, de talán a legfontosabb a New York-i. Ott az East Village-ben található Drom klubban léptünk fel, vagyis a város bulis negyedének egyik felkapott klubjában. Voltak legalább 150-en és sikerünk lett, nem akartak elengedni a koncert után. Hallottam történeteket nálunk ismertebb magyar zenekarokról, akik kijutottak New Yorkba és kis helyeken játszottak öt ember előtt. Ezen nem csodálkozom, akkora ott a dömping, inkább a mi sikerünk lep meg. Természetesen ebben nagy szerepe van a turné szervezőjének, Magyar Kálmánnak, aztán a kinti magyar intézet illetékesének, Romsics Balázsnak, és persze a Folkbeats stábjának. Egyébként az útról képes beszámoló olvasható a www.meszecsinka.blog.hu -n és a Facebook-oldalunkon is.
Kijött most egy koncertelemez, ez azért készült, hogy az élő előadások energiáját visszaadja, vagy fontos volt egy megjelenés a jelenlét szempontjából?
Ki akartunk nyomni valami újat az amerikai turnéra. Eredetileg egy Dürer koncertet terveztünk megjeleníteni, ahol Lantos Zoltán hegedűssel játszottunk, tehát kicsit más és megismételhetetlen volt a műsor. Ott viszont technikai problémák adódtak a felvétellel. Aztán egyszer Bánházi Gábor (Óperentzia) hangosított minket és csak úgy felvette az adott koncertet. Ahhoz képest, hogy minimál cuccon szólaltunk meg, és nem is úgy játszottunk, hogy most lemezfelvétel van, elég jól sikerült. Rákerült a lemezre egy Óperentzia által készített remix is, ami eredetileg a német kiadónk megrendelésére készült. A koncertjeinken kapható a lemez.
Egy következő album tervei összeálltak már? Milyen irányokba haladtok tovább?
Mindenféle irányba haladunk egyre növekvő sebességgel. Néhány hete jöttünk vissza Amerikából, de már öt koncerten vagyunk túl, és most indulunk európai turnéra, aminek az az apropója, hogy a hamburgi Hiperbole Records kiadta a lemezünket. Lesz három koncert Németországban és egy Prágában. Júniusban Annamarival ketten megyünk Görögországba a Zene Ünnepére, aztán meg szeretnénk ismételni a tavalyi horváth-szlovén tengerparti-hegypataki túrát. Itthon játszunk a Szigeten, a SZIN-en, Erdőbényén, Balatonon, és pár koncert még szervezés alatt áll. Persze örömmel vesszük a további jó meghívásokat, van még szabad dátum a nyárra.
Kezd megérni a következő lemez anyaga is. Már felvettünk Bulgáriában vokálokat Neven barátommal, és demózunk a próbahelyen. Más lesz, mint az első, mi is mások vagyunk. Sok új dalt lehet már hallani a koncerteken, de annál a megszólalásnál szebben és gazdagabban szeretném őket felvenni. A koncert a pillanatnak szól, ezért ott fontos az energia, a felvétel viszont az örökkévalóságnak, ezért ott a tökéletesség a cél.
