Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
„A ritmusérzékemet teljes egészében a könnyűzenének köszönhetem” – vallja a turkui munkáscsaládból származó, alkatilag a tekintélyt parancsoló északi operaénekesek fenotípusába tartozó basszista, aki színpadi karrierjét fiúszopránként kezdte, majd három oktávnyi mutálást követően kezdett zenét tanulni, később tangóénekesi fizetéséből képezte tovább magát, a hetvenes évektől kezdve pedig a Bayreuthi Ünnepi Játékok és a Metropolitan mellett a világ leghíresebb operaszínpadainak visszavárt vendége. Matti Salminennel a Budapesti Wagner-napok Parsifal-előadásának szünetében beszélgettünk a Művészetek Palotájában: szóba került évekkel ezelőtti lábtörése, jövőre esedékes tengerparti tangóturnéja, a kölni magyar kultúrmaffiával való kapcsolata, és azt is elárulta, miért nincs rózsás véleménnyel a finn oktatási rendszerről. (Fotók: Szemkeő András)
Gyerekkorában milyen dalokat énekelt?
Turkui munkáscsaládból származom – apám és anyám munkások voltak, ahogyan a háború után a legtöbb ember – ezért a gyerekek is munkásdalokat énekeltek. Fiúszoprán voltam, olyan magas hangfekvésű, amilyet csak el tud képzelni. Anyám hat éves koromban elvitt egy gyerekkórusba, és egészen addig ott énekeltem, mígnem egyik pillanatról a másikra három oktávot zuhant a hangom. A gyerekdaloknak ezzel vége is lett. Néhány éven át Turkuban tanulgattam a helyi zeneiskolában, tagja voltam a Turkui Operaegyesületnek. Tizenhét éves korom óta van ezen a téren tapasztalatom, Leevi Madetoja Északiak (Pohjalaisia) című darabjában a rosszfiú, Karjanmaan Köysti volt az első komolyabb szerepem.
Finnországban számos gunyoros vicc szól szülővárosa, Turku lakóiról. Ezek közül melyik zavarja leginkább?
A turkuiakról úgy tartják, hogy elég furcsák, mert már a beszédük is olyan különös, kurta – bár létezik ennél rövidebb is, a raumai dialektus. Finnország minden sarkáról, tájékáról szólnak viccek, így aztán nincs olyan, ami különösebben megragadt volna bennem.
(Fotók: Szemkeő András)
Fiatalon tangóénekesként gyűjtött pénzt, hogy finanszírozni tudja tanulmányait. Hol lépett fel?
Még most is éneklek tangót és mindenféle tánczenét, sőt a szívem egy kicsit a dzsessz felé is húz. Finnországban nagy hagyománya van a lavatanssinak, azaz a kifejezetten társastánc céljából rendezett eseményeknek. Amikor Turkuban laktam, a zeneiskola után már egyedileg kellett magánórákat vennem, ezért fellépésekkel kerestem pénzt, de ez nem volt számomra teher, nagyon élveztem. A fiúkkal létrehoztunk egy zenekart, hét zenész játszott benne, én énekeltem. Aztán ahogy változtak az idők, egy hét fős táncegyüttest már nem tudtak megfizetni, ezért kettejüket kidobtunk. Tavaly a Saimaa tavon voltunk, gőzhajóval mentünk Savonlinnából Kuopióba, majd vissza, és közben hatszor léptünk fel. Jövő nyáron ugyanezt szeretnénk végigcsinálni a turkui szigetvilágban, egy Uittamo nevű legendás helyről indulunk. Igaz, hajónk még nincs, de majd lesz. Szeretem ezt, voltaképpen tánczenész vagyok, az opera csak melléktermék. (nevet)
Pedig a kollégái sokszor ferde szemmel néznek arra, aki könnyűzenével foglalkozik.
Velem épp ellenkezőleg történt, az előnyömre vált. Az ösztöndíjasaimnak is mindig azt szoktam javasolni, hogy tanuljanak ritmusos zenét, dzsesszt. A ritmusérzékemet teljes egészében a könnyűzenének köszönhetem, leszámítva persze azt, ami veleszületett adottságom.
Meren rannalla (A tengerparton), az egyik legjelentősebb finn tangószerző, Unto Mononen dala
Azt mondta, hogy jobban szeret klasszikus operaprodukciókban fellépni, mint koncertszerű előadásokon énekelni. Mit gondol a budapesti lehetőségekről?
Egy ilyen „félszínházi” előadás is képes megállni a helyét, ha jó a rendezés. Szerintem függetlenül attól, hogy félig szcenírozott vagy teljes díszlettel felépített előadásról van szó, a leglényegesebb mindig a partitúra. Itt [a Művészetek Palotájában] nincsen zavaró tényező, ami azért is jó, mert a prioritásokat illetően már ötven éve küzdünk a díszlettervezőkkel. A nyolcvanas évek ebből a szempontból elég lehangoló korszak volt, amikor a rendezők csupán szükséges kelléknek tekintették a szólistákat, akik biodíszletként álltak a színpadon – holott Wagnernél a librettó és a partitúra kéz a kézben járnak, sőt ő maga mondta, hogy elsősorban a szövegből indult ki az operáinál.
Sok Wagner-szólistánál megfigyelhető, hogy kinézetben és hangképzésben is megpróbálják követni egy meghatározó múltbéli szólista stílusát. A basszistákra is jellemző az ilyesmi?
Vannak olyan időszakok egy szólista életében, amikor érdemes a példaképeket hallgatni, egy bizonyos szintig el is lehet jutni ennek a segítségével. Sokan elkövetik viszont azt a hibát, hogy megelégednek ezzel, pedig anélkül, hogy a saját hangját megtalálná az ember, nem lehet igazi karriert építeni. Én is hallgattam másokat, másképp nem is lehet tanulni. A kórusban a színpad széléről figyeltem, hogyan énekelnek az akkori „nagy öregek”, például Kim Borg és Martti Talvela. Voltak, akik inkább kártyáztak és vicceket meséltek, amíg nem kellett színen lenni, én viszont kíváncsi voltam. Anélkül, hogy kíváncsi lenne az ember, nem érdemes erre a pályára adnia a fejét.
A családjával több otthon között osztja meg az idejét. Melyik hiányzik a legjobban, amikor úton van?
Elsősorban maga Finnország, hiszen finn vagyok. Mindemellett persze kozmopolita is, mert már negyven éve Közép-Európában dolgozom, éveken át repkedtem Savonlinna és Bayreuth között. Amikor meglátom a reptéren a kék-fehér szárnyakat (a Finnair flottájának színei – N. M.), mindig az az érzésem, hogy nekem inkább ott kellene lennem. Finnországban aztán egy hét elteltével rájövök, hogy mégsem annyira jó – mintha valami mókuskerékben élnék. Furcsa gondolatnak tűnhet, de ahogyan öregszem, mostanában már azon gondolkodom, hogy visszaköltöznék Turkuba. Persze rögtön eszembe jut: kivel beszélgetnék ott? Hiszen Turkuban már nincsenek ismerőseim, a rokonaim meghaltak, és a fiam is Helsinkiben lakik. A második otthonom viszont Svájcban van, 1984 óta már hivatalosan is.
A hetvenes években pedig Kölnben élt.
Ott találkoztam a magyar maffiával. Teljesen nyílt módon megszállták a kölni operát. A finn és a magyar nyelv hangzása nagyon hasonlónak tűnik, ha távolról hallgatja az ember, mert a hangsúlyok mindkét nyelvben a szó elején vannak. Emlékszem, a maffiózók ott üldögéltek a kantinban, beszélgettek, én pedig tíz méterre álltam tőlük, és azt hittem, hogy finnek. De amikor közelebb mentem, már nem értettem egy szót sem: Kertész István karmester és néhány énekes, Kelemen Zoltán, Ilosfalvy Róbert – akkoriban hét-nyolc magyar énekes volt az ottani társulatnál – beszélgettek az asztalnál. (nevet) A kölni tartózkodásom alatt jártam körbe a világ nagy operaházait, majd 1980-ban Berlinbe költöztem, és négy évig szabadúszóként, egy-egy produkcióra szóló szerződésekkel dolgoztam. Aztán eltörtem a lábam. A Metropolitanben az 1984-es évadra volt szerződésem, harmincöt előadásra. Leesett az első hó Manhattanben, mit tesz erre a finn gyerek? Rögtön hasra esik, és a lábát töri, nem is akárhogy, repkedtek a csontok mindenfelé. Harminc előadást kellett lemondanom.
A finn oktatási rendszer híres a hatékonyságáról, miért tartotta mégis fontosnak, hogy létrehozzon egy fiatal énekesek támogatásával foglalkozó alapítványt?
Miért gondolja, hogy nálunk annyira jó az oktatási rendszer? Én nem látok különösebben támogató hozzáállást – egyeseket segítenek, egyeseket meg nem. A Sibelius Akadémiának juttatott pénz például azon múlik, hány posztgraduális és master végzettségű hallgató kerül ki az intézményből. A gyakorlati tudás azonban merőben más dolog, Zubin Mehta vagy Daniel Barenboim egy szólistától sem kérte még a papírjait. A Sibelius Akadémián végzett énekesek közül nagyon kevés embernek sikerül csak a színpadi karrier, és ha a tudás gyakorlati oldalát is fejlesztenénk, jóval kevesebb megkeseredett embert lehetne látni. A színpadra ráadásul nem lehet „egyszer csak” megérkezni. Tavaly ősszel tartottam egy ötnapos mesterkurzust, amelyre kijelöltem, hogy mely jeleneteket szeretném hallani az énekesektől. Egy ilyen eseményre már úgy kell érkeznie az embernek, hogy kívülről tud mindent, ennek ellenére a csapat egy része partitúrával a kezében dadogott. El is fogyott a türelmem. Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy ezüsttálcán kínálják a sikert, de én nem lehetek mindig mellettük, hogy kiskanállal etessem őket. Fontos hozzátenni, hogy Finnországban lényegében ingyenes az oktatás, és egy fiatal énekes, amint felkérik az első szerepére, rögtön elkezdi követelni a gázsiját, de ennek azért másképp kellene működnie, némi áldozathozatallal például.
Van-e kedvenc Wagner-szerepe, amelyikkel a legszívesebben azonosul?
Például ez a mostani (Gurnemanz, az idős Grál-lovag a Parsifalból – N. M.). Léteznek olyan, kicsit magasabb fekvésű basszusszerepek, mint a Lohengrinben Henrik király, amelyek tekintetében az én időm eljárt, és most már a fiatalabbaké a terep.
Tervei azért biztosan vannak.
Nyugdíjas vagyok, egy öregember. Jóval korábban is elmehettem volna nyugdíjba, de Alexander Pereira (a Zürichi Operaház korábbi intendánsa – N. M.) éveken át kérlelt, hogy „Matti, nem hagyhatsz egyedül”. Nem is hagytam. Aztán fogta magát, és elment Salzburgba, így most már én sem tartom fontosnak, hogy állandó szerződés kössön Zürichhez, csak egyes előadásokat vállalok el. De a múlt tél eléggé lelombozó volt. Sok volt a hó és a hideg az öreg csontjaimnak. Vannak olyan helyek a világon, például Florida, ahol sose izzad az ember, de nem is fázik, én pedig arra gondoltam, hogy novembertől áprilisig inkább egy ilyen helyen kellene töltenem az időt.
(A tolmácsolásban nyújtott segítségéért a szerző köszönettel tartozik Tóth Juditnak.)
