Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ugyan a hatvanas években nagy- és dédszüleink még az Omegát is zajnak minősítették, a valódi zajzene magyar gyökereit leginkább a Tudósok munkásságában érdemes keresni. Dr. Máriás zenekarának groteszk, abszurd világa áll talán a legközelebb a hazánkban éppen szárnyait bontogató szubkultúrához. A továbbiakban kicsit mélyebben elmerülünk a zajzenébe és megnézzük, meddig lehet ennek a műfajnak feszegetni a határait itthon, és vajon mi számít már harsh noise-nak.
Vitathatatlan, hogy az egyik legfontosabb magyar zajcsapat a Paranoiz. A dob-számítógép-pedálok felállással működő trió zenéjét leginkább a szabad improvizáció határozza meg. Dübörgő basszusok, fülsértően éles hangok, gyors ritmusok, mint zenei kollázsok épülnek fel, majd pillanatok alatt alakulnak át valami teljesen mássá. A csapat vezetője Rovar 17 néven szólóban is alkot, sok-sok számítógépes effekttel, valamint nevéhez fűződik a már hetvenedik etapját megérő partysorozat, a Havizaj is. A nevéhez híven havonta jelentkező underground megmozdulás nem a hagyományos értelemben vett buli. A vendégek nem táncolnak, nem pogóznak, hanem leginkább ülnek, sőt, egyesek meditálnak. Természetesen nem mindenkinek való a Havizaj. Sokan fülüket fogva menekülnek ki a teremből, ám Rovar rendíthetetlen, és a sokszor szuperalacsony látogatottság ellenére is majdnem mindig külföldi vendégművésszel rukkol elő. A Paranoiz ezen kívül már külföldön sem ismeretlen. Leginkább Nyugat-Európát látogatják, ahol jóval nagyobb kultúrája van a harsh noise-nak, mint hazánkban.
A magyar zaj egyik legellentmondásosabb alakja Inhos, aki a Halalnihil nevű projektet futtatja. Inhos büszkén állítja, hogy nemzetközi szinten is ő az egyik leghangosabb. És ez nem mellébeszélés: ember legyen a talpán, aki 10-esen hallgatja a cuccait. A hangerő azonban még nem minden, a Halalnihil messze a legprovokatívabb szövegű projekt – megkockáztatom – az egész magyar zenetörténetben. Már csak a címekre pillantva is olyan kincsekre akadhatunk, mint a Megbaszni minden rákos embert a földön, vagy a Meleg húgyba fojtott kutyák. És ezek még csak a dalcímek! A polgárpukkasztáson túllépve, kicsit jobban megvizsgálva mivel állunk szemben, megállapíthatjuk, hogy Inhos lemezei meglepő zeneiségről tanúskodnak. A legtrvebb black metál énekeseket megszégyenítő visítások, károgások, és a precízen kidolgozott számok – amelyekben minden torzulás ellenére tisztán érthető az összes szó – valami egészen egyedülálló atmoszférát kölcsönöznek a produkciónak. Halalnihil szereti hangsúlyozni, hogy ő valójában inkább power electronics előadó, azaz zenéje megkomponált struktúrával, és megírt szövegekkel bír. Ez azonban a harsányságából semmit nem von le. Tükör a világra, avagy sokkoló szerepjáték? Tény, hogy a legtöbben félreértik a Halalnihilt, és néha még viccnek is titulálják, bár ez nem poén. A poén az, hogy ő áll a vicc-noise Hibernált Büfögőszex 170 000 projekt mögött is.
A pszichedelia iránti elkötelezettségét hangsúlyozó Ana Venus viszonylag új névnek számít a magyar zajzenében. Két-három perces (!) energikus színpadi performanszai leginkább a mikrofon földhöz csapásával végződnek. Szöveg nincs, csak pedálpumpálás, visítások, torokéneklés, és amikor kicsit elcsendesül a zajcunami, valami furcsa nyöszörgés. Albumai leginkább egy-egy témakört járnak körbe – és ez a téma legtöbbször valahogy összefügg a szado-mazóval. Második lemezéhez például Monica Devil, magyar domina játékai szolgáltatják az illusztrációt, de akad a diszkográfiában Velvet Underground-tribute is, ahol a számcímek összeolvasása a Venus In Furs első verzéjét adja ki. Venus valószínűleg a Távol-Keleten sokkal nagyobb sikernek örvendhetne. Két év alatt két kínai zajásszal is készített osztott lemezt, ezek közül az elsőt a nemzetközi szinten is jól csengő nevű Torturing Nurse-szel.
A Létrák dobos-énekese egyszerre két noise projektet is futtat. A Közért kidolgozottabb, míg a Dance Is Music inkább spontán. Azonban mindkettőre jellemzők a versrészletek, és a furcsaságok. Az egyik Közért-számban például főszerepet játszik egy vödör, amit súrolva, sikálva és kaparászva csalja elő a zajász a hangokat. Félmeztelenül előadott performanszai leginkább egy őrült tudós képét idézik fel bennünk, aki szabadidejében orosz irodalmat tanít egy egyetemen.
A zajzenének beszélhetünk egy kevésbé harsány vonulatáról is. Sőrés Zsolt Ahad művésznéven teszi próbára a közönséget, a lehető legkülönfélébb módszerekkel. Néha hagyományos hangszereket vet be a cél érdekében, amelytől akarva-akaratlanul, de világzenével rokonítható ösvényekre keveredünk. Máskor viszont ambientes zajt vesz elő a fiókból, amelyhez leginkább türelem kell, bár kétségtelenül nagyon művészi, és eredeti tud lenni, ha a hallgató éppen világra nyitott és befogadó állapotban van. A főcsapáson kívül még megemlíthetjük a számítógépes zaj bűvöletében élő Nojzerrt és Emerszagot, valamint a seregnyi extravagáns kütyüt, és home made hangszereket bevető Tóth Pált is, aki a roppant egyszerűen guglizható én művésznévre hallgat.
Sokat lehet róla vitatkozni, hogy a harsh noise zenének számít-e, vagy hogy mi is a művészet. Az azonban biztos, hogy a magyar zajászok jó részének már nagyobb presztízse van külföldön, mint Király Lindának valaha lesz. Az ezerarcú Pándi Balázs például már akkora ásznak számít, hogy magával a japán zajcsászárral, Merzbow-val jegyez közös lemezeket, és külföldi koncertek sokaságán csápol nekik a közönség. Mindeközben a maroknyi hazai válogatott igényes CD, kazetta, sőt, vinyl kiadványokat készít. Stílusukkal pedig sokkolnak, provokálnak, kérdéseket tesznek fel, és nem utolsó sorban – szórakoztatnak, még ha kicsit másképp is, mint ahogyan azt megszoktuk.
