Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
letlive. - The Blackest Beautiful
(Epitaph)
A letlive. zenéjére a Fake History újrakiadásának idején figyeltem fel. Hardcore, metalcore, posthardcore meg tököm tudja milyen fiatal zenekarból hallottam már eleget, de a letlive. még így is megütött. Pofátlan volt, kiszámíthatatlan és punkosan fésületlen. Azon a lemezen a dinamika már tökéletesen a helyén volt, csak egyenletes színvonalú számokat nem tudtak írni. Mivel a sajtó is melléjük állt, így az új lemezüket sokan várták. Ilyen környezetben másoknak talán megremegett volna a lábuk, de a letlive. nem szarozott, egy egyáltalán nem kézenfekvő, és rögtön ható lemezt raktak össze. Első hallgatásnál konkrétan egy dal sem tűnt ki a többi közül, magyarán slágert senki ne várjon tőlük. A The Blackest Beautiful egy fokuszált, érett és nem rövidtávban gondolkozó zenekar lemeze.
A slágermentességen túl az is feltűnő, hogy minden korábban kilógónak tűnő zenei elemet összébb gyúrtak, a zenekar egységesen szól. Egy-egy váratlan ritmusra (bossanova megint van) ugyanúgy megy a zúzás, mintha az természetes lenne. A korábbi hatások ugyan megmaradtak (Refused, Glassjaw, gitárkezelésben a Converge), de a letlive. elindult a saját irányába. A Faith No More gondolkozott ehhez hasonlóan, csak a Los Angeles-i zenekarban még intenzíven lobog a fiatalos hév és a bizonyítási vágy. Kiszámíthatatlan, hogy melyik téma után, mi jön a lemezen, de ettől függetlenül nem esik szét az építmény, sőt többszöri hallgatás után már rendkívül kézenfekvő minden váltás. A dalszerkezetek sem a szokványosak, hiába van minden dalban egy fogósabb refrén, sokszor csak percek múltán derül csak ki, hogy melyik is az.
Mondhatná bárki, hogy akkor nincs is jó szám a lemezen, de ez nem igaz, mert mindegyik az. Csak nincs a képünkbe tolva egyik dallam sem. A zene váratlanságát sokszor éppen egy-egy jól elhelyezett, szinte már-már r&b mélységű vokálrész jelenti, vagy a ritkább metalcore kliséit idéző bömbölős kórusok. Mindemellett a zenekar piszkosul feszes, és bár ez a kifejezés elcsépeltnek tűnik, a letlive. zenéjére hatványozottan igaz. Az ember lába vagy bármelyik végtagja önkéntelenül mozog vagy megfeszül a dalokra.
A The Blackest Beautiful egyetlen hibája, hogy a hangzást sikerült letompítani, de nem is külön-külön a hangszereket, hanem az egészet. Talán a mastert szúrták el, nem tudom, mindenesetre elvesz az élvezetből. Ettől függetlenül, ha valaki hosszan érő, elmélyülten hallgatható, de mégis dinamikus rockzenére vágyik, ennél jobbat idén nem talál. Csak a szúróssága okán nem kap tőlem maximumot.
