Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Aktuális turnéja eddigi leghosszabb – kb. háromnegyedórás – koncertjét adta az ifjú dánokból álló Iceage a Dürerben. Két évvel ezelőtti debütálásuk után a nemzetközi könnyűzenei szaksajtó hajlamos volt a punk- és/vagy rockzene megmentőiként tömjénezni a négy koppenhágai fiatalembert. Aztán jöttek a pletykák, és egyre többet lehetett hallani, illetve olvasni a zenekar gyatra koncertteljesítményéről, Zara-zakós ripacskodásáról és nemtörődöm pepecseléseiről. Rövidesen persze megérkeztek a jóindulatú cáfolatok is: a srácok időközben megtanultak zenélni, egyre jobb számokat írnak, elég csak megfülelni az idei You’re Nothing című lemezüket stb. A budapesti koncertre is sokan kétségekkel, szkeptikusan, ám rendkívül kíváncsian érkeztek. Félő volt, hogy a koncert során kidurran a lufi, és kínos momentumok szemtanúiként adhatjuk fel rockzenébe vetett hitünk utolsó végvárait is. (fotók: fenytkepezo.tumblr.com)
Egy kicsit persze – remélve a legjobbakat – mindenki szurkolni jött a koncertre. Nemcsak a szemtelenül fiatal dánoknak, hanem a saját fiainknak is, hiszen az Iceage előtt olyan magyar zenekarok léptek fel, amelyek nemcsak attitűdjeikben, hanem talán fiatalságukban is hasonlítanak az est főfellépőihez. Tehát ifimérkőzés ez, méghozzá barátságos, véletlenül sem vérre menő, „a rock gyermekeinek” ünnepi megmérettetése. Házigazdaként persze túlerőben voltunk, mivel két zenekar is játszott a dánok előtt: a derTANZ-nak, ahogy mondani szokás, sajnálatos módon nem jött ki a lépés. A technikai bakikból fakadó szünetek miatt egyenesen szomorú és élvezhetetlen volt a produkciójuk. Pedig amikor épp klappoltak a körülmények, akkor nagyon is működött a dolog. Szigorú és artisztikus számaik ezekben a keserű percekben még a szokottnál is dühösebbnek és erősebbnek tűntek. A tagok becsülettel és elismerésre méltóan próbálkoztak, de talán még ennél is gálánsabb lett volna önként levonulni a színpadról – nem húzva tovább az egyébként is 75 perces késéssel induló hétköznap esti (!) programot.
A kellemetlen öngól után teljes csere következett a magyar oldalon: így az alázatot nem ismerő Broken Cups némileg korrigálhatta az első félidő siralmait. Vad és szórakoztató játékkal, pofátlanul tapló színpadi (és nézőtéri) jelenléttel sikerült „egyenlíteni”, vagy a legostobább közhelyek egyikével élve, megvédeni a haza becsületét. Közben az Iceage frontembere, Elias Bender Rønnenfelt hűvös és rezzenéstelen arccal nézte a koncertet az egyik budapesti turkálóban talált „ávós” bőrkabátjában. Titokban talán arra gondolt ő is, hogy ez az, basszus, hajrá magyarok!
Végül elérkezett az ő idejük is a bizonyításra. A zenekar, amit feltűnésekor az egyik dán napilap „haraggal és szorongással teli tinédzser punkokként” jellemzett, szenvtelenül játssza el dalait. A műsort jól érezhetően áthatja az a náci könyörtelenség, ami az Iceage imázsából és klipjeiből is árad. Elias, az énekes flegmán, egy kamasz Morissey eleganciájával vezényel és gesztikulál („Egy igazi fasz!” – biccentek én is elismerően), míg az együttes többi tagja shoegaze-es szerénységgel és kevélységgel igyekszik minél kevesebb feltűnést kelteni. A dalszerzés ugyan nem az erősségük, noha a második lemezen már egészen fülbemászó dallamok is akadnak, a vegyített és telített hangzás élőben is jól funkcionál. Valóban jelen van a posztpunk borongóssága, a hardcore elkeseredett dühe, és ez az új, mérséklődő vonal, ami felé a második lemez is közelít, és amit Elias másik zenekara, a Vår határozottan képvisel. De hogy tényleg ez lenne „a punk-rock G-pontja”, ahogy a Pitchfork szerzője, David Bevan fogalmazott a debütlemez kapcsán, az már erősen kétséges. Ez a viszonylag izgalmas ötvözet valóban érdekes a fülnek, újnak és frissnek hat, de egyelőre még nehéz elhinni, hogy ez vezetne majd el a következő rockforradalomhoz.
Az Iceage-lufi tehát nem pukkadt ki, és a már-már SS-tisztesen jólfésült fiúk igazolták, hogy közel sem annyira puncik, mint amennyire a rosszmájú pletykák állítják, valamint hogy igenis van létjogosultságuk és keresnivalójuk a közeljövő rockvilágában. Hülye titulusokat, ezzel pedig nyomasztó elvárásokat aggatni rájuk tökéletesen fölösleges, előbb-utóbb talán e jótékony(/kártékony) szakmai noszogatások nélkül is kiforrják magukat. Aztán a rockzene végül vagy megmenekül, vagy sem. És ezt talán nekik köszönhetjük majd, talán nem. Ezt a budapesti meccset viszont magabiztosan nyerték meg – méghozzá különösebb bravúroktól mentes, zsigeri játékkal. De nincs harag, sőt, ezer hála és köszönet a kellemes csalódásért!
