Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Carcass - Surgical Steel
(Nuclear Blast)
A death metal/grindcore színtér nagy visszatérőinek biográfiájában nem kevés egyezés fedezhető fel. A 90-es évek elején-közepén megalkották pályafutásuk alapművét/alapműveit, majd a zenei reformok útján elindulva szakadékba hajtottak. Mert amellett, hogy képviselőivel egyetemben idővel maga a műfaj is erőteljesen hallatta halálhörgéseit, a rajongók annyira sem voltak nyitottak az újításokra, mint a phenjani Vasöklű Munkás Mókus Úttörőzenekar. Példának okáért így járt a Pestilence, az Autopsy és a Brutal Truth is. A Carcass sztorija csupán egy hajszálnyit különbözik az említett formációkétól. Esetükben ugyanis a tagok nemes egyszerűséggel beleuntak a zúzdákba, pedig idősebb hozzátartozóik már az 1993-as Heartwork c. alapvetés hallatán sem feltétlenül érezhették magukat egy túszdráma részesének. Az 1996-os Swansong után pedig végképp világossá vált, hogy a death metal-korszak számukra véget ért. Sőt, a bravúrosabb mentalisták azt is megjósolták, hogy jó ideig ez lesz a zenekar pályafutásának utolsó lemeze. Ha a cím alapján nem is bocsátkoztak hasonló előrejelzésekbe, Mike Amott gitáros korábbi távozása erre engedett következtetni.
A 2000-es évek nagy újjáalakulási hulláma azonban hogyan is kímélhetett volna egy olyan zenekart, mely majd egy évtizedig viselte a „tetem” nevet? (És egészen mellesleg hasonló hatást gyakorolt a színtérre, mint a Morbid Angel.) Azt persze senki nem gondolta, hogy ez a Carcass ugyanaz lesz, melynek Nyilas Misi-arcú frontembere nem átallt nejlonszatyorral pózolni egy zenekari fotón. (Már csak azért sem, mert Ken Owen dobos nélkül nem is lehetett volna ugyanaz.) Ehhez képest a formáció előkapta a korai idők hibajavítós logóját, és visszatért a Necroticism és a Heartwork közti univerzumba. Sőt, Jeff Walker előkereste az orvosi zsebkönyvet a sublótból, hogy újabb patológiai szakkifejezéssel örvendeztesse meg a rokkereket. Csupán ezen tényezők alapján a zenekar joggal pályázhatott volna bérelt helyre idők legkínosabb visszatérőinek panoptikumába, közvetlenül a Happy Gang és Captain Jack közé. Elvégre negyvenes évei közepén az ember csak kriminálpszichológiai előadásokon értekezzen pszichopata hobbisebészekről, és lehetőleg mellőzze a blastbeatet tartalmazó zenei aláfestéseket! Ám itt a leírtak ellenére sem beszélhetünk erőltetett nosztalgiázásról, sőt, a Surgical Steel tökéletesen megfelel minden elvárásnak, melyet egy 2013-as death metal lemez felé támaszthatunk. És bár idő közben Mike Amott rájött, hogy az Arch Enemy jobban jövedelmez, Walker, Bill Steer és az új dobos, Dan Wilding hármasban is képes volt egy felvonultatni a Carcass összes létező védjegyét.
Ebből kifolyólag az ultragyors darálások, swansongos középtempók és ezer közül is felismerhető dallammenetek egyaránt helyet kaptak a lemezen. Utóbbiakért Steer minimum szobrot érdemelne Liverpool korbonctani intézetein, ugyanis Amott nélkül is tökéletesen megoldotta a feladatot. A Thrasher’s Abattoir című nyitódalban kapásból akkorát szólózik, hogy a hallgató akkor is előkeresi szürkére mosott Heartwork-pólóját, ha ma már csak a fater hordja azt permetezés közben. A Cadaver Pouch Conveyor Systemben felbukkannak az ikergitáros harmóniák is, a The Granulating Dark Satanic Millsben és a 316L Grade Surgical Steelben pedig azok a parasztosan egzotikus, dallamos középtempók, melyekért a ’96-os búcsúlemezt képtelenség volt nem szeretni. Az egyedüli ún. meglepetést az akusztikusan induló Mount Of Execution jelenti egészen az első perc közepéig, mikor is kifogástalan Carcass-esszenciává áll össze. Jeff Walker teljesítménye komolyabb méltatásra legalább annyira alkalmatlan, mint jó húsz évvel ezelőtt, borítékolható, hogy halálos ágyán is ugyanezen hanghatásokkal tudatná állapotát környezetével. De ezt hogy is sérelmezhetnénk egy életműösszegző lemez esetében? Mert, hogy a Sugrical Steel nem több, de annak nagyon is tökéletes.
