Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Pearl Jam - Lightning Bolt
(Universal)
Megrögzött pacifizmus ide vagy oda, a Metallicával és az Iron Maidennel egyetemben a Pearl Jam is rendelkezik radikális rajongói B-középpel. Az említett fanatikusok általában éjszakai életet élnek, falkában vadásznak, és internet-hozzáféréstől megfosztott fogságban akár 80 évig is elélhetnek. Tudniillik, köreikben gyakoriak a szív- és érrendszeri problémák, melyeket elsősorban az ikonjaik kiadványait bíráló online lemezkritikák idéznek elő. Ennek dacára is hangot kell adnunk abbéli véleményünknek, hogy a Ten-VS-Vitalogy szentháromságot követően Eddie Vedderék mintha tudatosan igyekeztek volna kevésbé befogadható dalokat írni, ezáltal pedig megszabadulni a nyomasztó népszerűségtől. Míg egy 27 éves seattle-i ismerősük ehhez egy shotgun nevezetű szerkezetet vett igénybe, addig ők szimplán megfeledkeztek a slágerekről.
No, nem mintha a No Code-tól a Riot Actig terjedő időszakban ne születtek volna gigászi szerzemények, de maguk a lemezek korántsem voltak egységes színvonalúak. A 2006-os cím nélküli kiadványon mintha már Vedder belenyugodott volna, hogy sosem lesz képes anélkül leugrani a közértbe sóletkonzervért, hogy valaki fel ne ismerje, így az albumon már direktebb szerzemények is helyet kaptak. A négy évvel ezelőtti Backspacer pedig immár egy tökeit és életigenlését visszanyert Pearl Jamről árulkodott, hallgassuk meg például a nyitódalt, a Supersonicot vagy akár a Force Of Nature-t.
A grunge (bármit is jelentsen ez kifejezés) alapvetés az új lemezen ott folytatja, ahol 2009-ben abbahagyta, tehát többségében azonnal rögzülő, minőségi rockdalokat kapunk az elmaradhatatlan akusztikus merengésekkel kiegészítve. A Getawayben máris hallható mindaz, amiért ezen sorok írója képtelen maradéktalanul megbarátkozni az életmű 1996 és 2002 közötti darabjaival. Aki ugyanis 50 körül ennyire fogós és húzós szerzeményeket képes összehozni, az lehetőleg ne játsszon idegbecsípődéssel és Alzheimer-kórral küszködő Neil Youngot. Kiváltképp, ha ezt követően megírja a Spin The Black Circle kvázi folytatását Mind Your Manners címmel. Ez ugyanis akkora punk rock, hogy csónaklakkal hígított Koccintóst tolnánk rá a Borároson. A lemez első lírája, a Sirens szimplán hangulatos darab, ellentétben például a Pendulummal, mely egyike a legszebb Ament-Gossard daloknak. (Sőt, Angelo Badalamenti szelleme is ott kísért benne.) A tört ritmusú Infallible nem tipikus Pearl Jam, mint ahogy a countryba hajló Sleeping By Myself sem, de mindkettőt jólesik hallgatni. A végére sűrített nyugis - és jobbára jellegtelen - balladadózis ugyan némileg lehúzza az albumot, de a zongorás-hegedűs Future Days helyreállítja lelki egyensúlyunkat.
A Pearl Jam alapművet utoljára a Zsákbamacska és az Elektor kalandor idején alkotott, és mint tudjuk, ez az aranykor már soha nem térhet vissza. Ám aki megelégszik egy újabb Backspacer-színvonalú, azaz szimplán kurvajó albummal, az aligha csalódhat.
(X) Pearl Jam-pólók a Popshopban
