Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Sepultura - The Mediator Between Head And Hands Must Be The Heart
(Nuclear Blast)
Léteznek tevékenységek, melyeket 2013 novemberében már nem abszolválhatunk büntetlenül. Például magától értetődő, hogy nem limbózunk és nem activityzünk házibuliban, nem kínáljuk kiwiszörppel ismerőseinket, és nem fütyörészünk Rick Astley-t 7Up Jordan Team-pólóban. Továbbá nem szólítjuk fel a Sepulturát internetes fórumokban, hogy szíveskedjenek újjáalakulni a Cavalera testvérek bevonásával. Mindezek ellenére sem részesíthetjük élveboncolásban azokat a(z egykori) szimpatizánsokat, akik nem tudtak maradéktalanul megbarátkozni a Derrick Green-korszakkal. Mert bár a ’98-as Against lemez (és néhány utódja) kétségtelenül egyénire sikeredett, alig volt emészthetőbb egy zsák rajzszegnél. A két évvel ezelőtti Kairosszal azonban visszatértek a direktebb, thrash-esebb szerzeményekhez, ez a tendencia pedig a The Mediator Between Head And Hands Must Be The Hearton tovább erősödik. Mint azt az autentikus, partvisbajszos ős-thrasherektől tudjuk, a „szerelem és a nosztalgia buziknak való”, így szó sincs arról, hogy Andreas Kisserék visszatértek volna 1991-be. Csupán annyi történt, hogy hardcore/punk zúzdák és atmoszférikus borongások helyett ismét a metálos szerzemények kerültek előtérbe. Mint tudjuk, a Nagy Interjús Parasztvakítások könyvében kiemelt helyen szerepel az „új lemez minden eddiginél súlyosabb lesz” kitétel. Ám ha a Sepultura pár hónapja ezzel hozakodott volna elő, utólag senki nem vádolhatná őket ordas hazugsággal.
A Trauma Of War kapásból annyira vaddisznó, hogy alkalmasnak bizonyulna két mázsa szarvasgomba felkutatására. Kisser gitárja horzsol, mint Niki Lauda arcbőre, Eloy Casagrande dobos pedig olykor blastbeatekre is vetemedik. Egyébiránt a nem egész 23 éves kölök mindvégig olyan teljesítményt nyújt, mint Ig(g)or hínárhajú fénykorában, sőt – megkockáztatjuk – olykor túl is szárnyalja azt. Aztán itt van Derrick, aki még egyetlen lemezen sem üvöltött ennyire bestiálisan. Ebben néminemű szerepe lehet egy bizonyos Ross Robinson nevezetű producernek, aki a Roots felvételeinek idején Max Cavalerából is addig valószerűtlennek tűnő hangokat préselt ki. Ha Corey Taylort anno virágcserepekkel dobálta a stúdióban az agresszívebb ének érdekében, akkor a Sepultura frontemberét minimum felhergelt medúzákkal csapkodta meg.
A klipes The Vatican újfent bunkó, mint egy albán medvetáncoltató, valahol mégis agyas thrash szerzemény. A jobbára átlagos Impending Doom után a Manipulation Of Tragedyből egy kvázi Bolt Thrower-szerzemény bontakozik ki, Kisser pedig gigászi szólókra ragadtatja magát. A csendesen, dallamos énekkel induló Grief szívderítő, akár egy dögkútban töltött nászéjszaka, ezzel együtt irtózatosan monumentális is. Az Obsessed – a bevezetőt leszámítva – az Arise-korszakban is íródhatott volna, a rapbetétekkel dúsított Da Lama Ao Caos pedig egy modernizált Ratamahatta is lehetne.
Elődeihez hasonlóan a The Mediator… sem a legkönnyebb hallgatnivalók egyike, és éppen ezért klasszikus sosem lesz belőle. De ettől még a Sepultura-életmű (igen, a teljes életmű) egyik legjobb teljesítménye.
