Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Cold Cave @ Gozsdu Manó Klub, 2014.01.29.
Váratlan fordulattal kezdődött a Cold Cave GMK-ban adott koncertje: a videómegosztókon számos pompás felvétel kering, amelyeken a Cold Cave többtagú zenekarként, élő dobokkal játszik és ad lehengerlő energiájú koncerteket, ehhez képest viszont a budapesti Gozsdu Manó Klubban a projektvezető Wesley Eisold mellett csupán egy szintetizátoros, olykor-olykor vokálozó lány állt a színpadon. Utoljára Manu Chao tavalyi, Parkban adott koncertjén tapasztaltam hasonlót, ahol az antiglobalista énekes-dalszerző a Balkán-turnéja apropóján lespórolta produkciójából a fúvósokat, a kongást és még azt a számos zenészt, aki például a sokat hivatkozott szigetes koncertjét kvázi-felethetetlenné tette. Nem volt különösebben lenyűgöző este az sem. (A képek nem a helyszínen készültek.)
Kissé tehát becsapva érezhette magát a néző: Wesley Eisold ezúttal szintetizátor nélkül, csupán egy mikrofonállvány mögött énekelt, majd néha-néha, mondjuk két szám között, hátrasétált zenésztársa mellé, aki a pult takarásában vélhetően a szintetizátor(oka)t nyomogatta, de ebből annyira nem látszott semmi, hogy ugyanennyi erővel akár szendvicseket is készíthetett volna. De nem is ő volt a főszereplő, hanem Eisold, aki a fellépés alapján valóban rendkívül karizmatikus figura. Adott ugye egy félkarral születetett „entertainer”, aki olyan természetességgel viselkedik a színpadon és gesztikulál másik karjával, hogy a műsor alatt szinte eszébe sem jut az embernek, hogy akár véletlenül is odapillantson a furcsán fityegő kabátujj végére – holott az orvosi rendelőben vagy az okmányirodában várakozva azért lopva ugyan, de csak-csak odasandítanánk. Ilyenkor könnyedén érezhetjük úgy, hogy mégiscsak valami egészen csodálatos, istentől eredeztethető dolog a zene. Elképesztően lélekemelő és jó látni, ahogy valaki a testi fogyatékossága ellenére is mer és – ami talán még ennél is fontosabb – tud cool lenni.
A kispórolt felállás sajnos jócskán rányomta a pecsétjét az estére: mentek a lemezekről jól ismert alapok, amit csupán némi szintizés dobott fel, így a soványka hangzás helyett mindössze Eisold énekére és színpadi jelenlétére lehetett – és volt érdemes – figyelni. Emiatt valós koncerthangulat sem alakult ki (szándékosan kerültem ezidáig a „koncert” szó használatát), hiszen egyáltalán nem járták át és töltötték be a terem minden szegletét a számok. Sokkal inkább tűnt a produkció valamiféle zenés performansznak vagy közönségtalálkozónak, ahol az ünnepelt alkotó, ha már erre járt, előad néhány dalt az egybegyűlteknek. A közönség soraiban is könnyedén érezhette magát úgy a hallgató, hogy egy zenés tehetségkutató zsűrijében ül, ahol bőven elég csupán az éneklőre figyelnünk.
A Cold Cave dalai viszont még mindig erősek, még akkor is, ha egykori szerzőtársunk, Linczényi Márk 2009-ben az év legrosszabb lemezének választotta a debütlemezt, illetve még annak ellenére is, hogy a darkwave-hangzás manapság nagyjából annyira tűnik eredetinek, mint szombatonként Akela-számokat üvölteni a zenegép mellett valamelyik rockkocsmában. A Cold Cave-számokból visszaköszön szinte minden, ami kicsit is jó és emlékezetes volt a nyolcvanas években: a Joy Division akkor még közeli öröksége, az OMD és az A-Ha táncos lüktetése, a Cure-os manírok és persze a kor new wave-je, annak minden kötelező velejárójával és modorosságával. Stílusgyakorlat, akár így is fogalmazhatnánk, mégis a mai kor esztétikája és művészi törekvései köszönnek vissza ezekből a dalokból. A fapados hangzás miatt kissé olyannak is tűnt a koncert, mintha egy elfeledett, nyolcvanas évekből szelektáló válogatáscédénket egy vastag kartondobozból hallgatnánk vissza. Mifelénk mostanság ezt a hangzást és előadásmódot szokták lesajnálóan hálószobapopként megnevezni, máshol azonban talán nagyobb becsben tartják, hiszen a Nine Inch Nails is a Cold Cave-et választotta aktuális turnéja előzenekarának. Így júniusban akár újra megnézhetjük Wesley Eisold projektjét, ami akkor már talán nem duóként lép majd fel. Abban a közegben, ahol nem – vagy csupán kevésbé – ismerik a Cold Cave-lemezeit, ezek a számok, akár ugyanilyen ilyen puritán formában, talán még ennél is lelkesebb fogadtatást válthatnak ki. Hiszen mégiscsak remek, azonnal ható dalok ezek.
Ezen az estén azonban leginkább úgy érezhettük magunkat, mintha egy közösségi zenehallgatáson vettünk volna részt, ahol a vállalkozó kedvű művész vette bátorságát és ráénekelt az alapokra. Utálom és legszívesebben szemen köpném magam a gusztustalanul morbid hasonlatért, de ez a „koncert”, ahogy Wesley Eisold is, olyan pótolhatatlan fogyatékkal élt, amit egyáltalán nem érdemelt volna meg.
