Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Deep Purple @ Papp László Budapest Sportaréna, 2014.02.17.
Van a Treme című sorozat. Nem tudom ki látta, de aki nem, az azonnal pótolja, zseniális. Ebben a különböző történetszálak mellett rendkívül nagy hangsúlyt kap a New Orleans-i zene. Állandóan valami koncertet lát az ember, ahol általában tényleg igazi muzsikusok zenélnek, nyomják a bluest, dzsesszt és minden ilyen déli műfajt, amikben általában sok fúvós van. Az ilyen részek legnagyobb pillanatai, amikor az öregek nekiállnak zenélni. Na, akkor a néző tátott szájjal bámul, hogy hogyan szorulhat ennyi érzés, ennyi muzikalitás egy 80 éves emberbe. Egyáltalán nem kínos az, mikor egy öreg néger zenész odaül a zongorához, dobhoz, gitárhoz, és úgy lezenéli a fiatalokat, hogy azok vigyorogva tűrik az alázást. Tényleg zseniális, nem ragozom, nézze meg mindenki. (Fotók: MTI/Mohai Balázs)
Azért jutott ez eszembe, mert hétfőn este Deep Purple-koncerten voltam. A Deep Purple tagjai már hetven körül vannak. Az általános vélekedés róluk, hogy remek zenészek. Tehát ha valaki elmegy egy Deep Purple-koncertre, az elviekben biztos, hogy valami zseniálisat kap. Öregek, nagyon régen kezdték, megmutatják, hogy mit hogy kell. Hibázni elvileg nem lehet.
Na, ehhez képest, amikor a Budapest Sportarénában lehullt a lepel, egyszerűen nem tudtam hová tenni, amit látok. A bombasztikus intro alatt arról beszélgettük, hogy milyen vicces lesz, amikor a nagy, Deep Purple-feliratos vászon lehull, és a hatalmas, ledfalas színpadról előtotyog öt nyugdíjas korú zenész, szétrombolva a rock and roll minden illúzióját. Erre mi történt, mikor lehullt a vászon? Előtotyogott öt nyugdíjas korú zenész, és szétrombolta rock and roll minden illúzióját. A sokk csúcspontja Ian Gillan énekes színpadra lépése volt, aki tényleg úgy jelent meg, mintha a kerti munkából csöppent volna bele a szomszéd fiatalok bulijába, hogy ott spontán megmutassa, hogyan is kell ezt a zenélés dolgot csinálni. A kivetítő csak rontott az egészen. Így egyenesen betegnek tűnt néha Gillan, ahogy remegő kézzel próbálja kiküzdeni magából azokat a legendás magas hangokat, amik miatt több mint negyven évvel ezelőtt olyan híres lett. Az első fél óra így azzal a csodálkozással telt, hogy most ez tényleg mi akar lenni? Fricska a fiataloknak? Vagy eggyé válás a szintén öregedő közönséggel? Döbbenetes volt, na.
Fotók: MTI/Mohai Balázs
Aztán ahogy telt az idő, úgy szoktam meg, hogy itt tényleg nagypapák zenélnek, de legalább nagyon jól. Azon vette észre magát az ember, hogy már nem a tagok papis kinézete köti le. A tempó ugyan végig öreges maradt, de kifejezetten jó lett a majd’ kétórás koncert. Mint amikor valami filmben a bölcs öreg meg akarja mutatni az unokájának és annak barátainak, hogy van még benne kraft. Először tök égő, amit művel, de a végén eszét eldobva ott ugrál az első sorban minden tizenéves.
A Deep Purple-koncerten a végleges fordulópontot a Lazy jelentette. Igen, ez nagy klasszikus, de csak ilyen klasszikusokat kellene játszani, ha már Deep Purple-nek hívják a zenekart. Tiszteletreméltó az újabb lemezek erőltetése, nem is annyira rosszak azok a számok sem, de tudomásul kell venni, hogy a Deep Purple a Lazyről, a Smoke On The Waterről, a Perfect Strangersről, a Black Nightról és a hasonlókról szól. A friss dalok csak töltelékek, amik alatt el lehet menni vécére vagy venni egy sört. Azok az idők is elmúltak, amikor tényleg úgy dzsemmelt a zenekar, hogy ők maguk sem tudták hová lyukadnak ki a végére. Itt precíz, begyakorolt improvizáció(nak tűnő) szólók voltak, de így is kifejezetten élvezhető volt a legtöbb ilyen rész.
A Deep Purple nem a fiatalok zenéje. Ennek ellenére rengeteg huszonéves is volt a küzdőtéren. Ők is furcsán néztek, mikor a csapat megjelent a színpadon, de a végére már senkinek nem volt kifogása Gillan macinacija ellen. Ozzy is macinaciban lép színpadra, de hát őt a rock and roll tette papissá, szóval ott maga a rock and roll áll a színpadon, akármilyen öreg. Mindenki döntse el, hogy egy olyan nagypapát akar rockerkedni látni, aki a hintaszékben mesél a régi időkről, vagy olyat, aki összefüggéstelenül kiabál, mert nem tudja, hogyan működik a távirányító.
Jó volt ez a Deep Purple-koncert. Úgy jöttem ki a csurig töltött Sportarénából, hogy szívesen megnézném még egyszer. Csak akkor legyen már Highway Star is, ha kérhetem. Talán mennek még azok a magas hangok is néha, Ian bácsi!
(Igen, először láttam a zenekart élőben, még mielőtt valaki ebbe kötne bele.)
