Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az életében csak egy egészen szűk kör által ismert, 26 évesen bekövetkezett tragikus halála után csak több évvel „felfedezett” Nick Drake-et manapság már a hetvenes évekbeli angolszász folk revival kultikus alakjaként tartják számon. Drake utolsó, 1972-es lemeze, a csupán négy óra alatt rögzített Pink Moon felkerült számos „minden idők legjobb”listájára, így szerepel a Melody Maker, a Rolling Stone összeállításában, a Pitchfork Media pedig a 13. legjobb 70-es évekbeli albumnak nevezte. Drake sajnos évtizedek ezelőtt elhunyt, egy régizenére specializálódott együttes vezetője azonban felkarolta dalait. Lemezük, ami ECHO Klassik-díjat ért, most élőben hallható a Tavaszi Fesztivál első napján a BMC-ben, március 21-én. Vajon hogy jön Drake-hez a régizene? Hajtás után kiderül, kikről van szó.
Joel Frederiksen, a régizenére specializálódott Ensemble Phoenix Munich amerikai származású vezetője 1982-ben ismerte meg Drake dalait. Megragadta az énekes fáradt, panaszos hangjának, bonyolult gitárkíséretének és a dalok szövegének varázsos egysége, néhányukat meg is tanulta, és időről időre el is játszotta gitáron.
Fredriksen rajongása az Erzsébet-kor kiváló zeneszerzői, John Dowland, Thomas Campion és a többiek lantra írt kompozíciói iránt főiskolás éveinek legelejétől datálható, s élete első lantkoncertjét meghallgatva tudta, hogy a gitárról lantra kell váltania – így Drake dalait egy időre félretette. Amikor később újrahallgatta őket, meglepődve fedezte fel, hogy a 20. századi trubadúr melankóliája, érzései és koncepciója közvetlen kapcsolatba hozzák őt az Erzsébet-kor énekes-dalszerzőivel. Így kezdett körvonalazódni benne az angol trubadúrok egymástól 400 évnyi távolságra lévő két generációjának összekapcsolása egy rekviem formájában.
A végeredmény a 2012-ben megjelent Requiem for a Pink Moon lemez lett, melyen Drake éppen negyven évvel korábban megjelent utolsó, Pink Moon című albumának dalai, illetve néhány további Drake-kompozíció alkot szerves egységet az Erzsébet-kori zeneszerzők hasonló hangulatú műveivel és néhány saját Frederiksen-kompozícióval. A lemez hatalmas sikert aratott, 2013-ban elnyerte a német ECHO Klassik-díjat a „Klasszikusok határok nélkül” kategóriában.
