Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A csapból is az Ivan & The Parazol folyik, úgyhogy mi most kicsit folyatjuk tovább őket. Legyen az apropó mondjuk, hogy ma megjelenik a Mode Bizarre angylemezük bakeliten, és a Record Store Day alkalmából este hatkor fellépnek a Musiclandban. Persze sokat beszélnek Amerikáról is alább. (Fotók: Lékó Tamás)
Mi az előzménye az amerikai utatoknak, ami az SXSW-re vezetett?
Vitáris Iván énekes: Ez az utazás a következménye volt az előző SXSW-s szereplésünknek. Amikor legutóbb ott bemutatkoztunk a rendezvény szervezői kiválasztották a Take My Hand című dalunkat a következő fesztivál promódalának. Ennek következtében mi automatikusan meghívást nyertünk a 2014-es fesztiválra, és emellett kaptunk még olyan egyéb megjelenési lehetőséget, illetve koncertlehetőséget, ami után nekünk egyértelmű volt, hogy érdemes nekünk oda visszamenni. Nagy előnyből tudtunk elindulni ebben a tekintetben. Amikor jött a lehetőség, akkor elterveztük, hogy csak a fesztiválra fogunk koncentrálni, amikor kint leszünk, nagyjából hét-nyolc napig, és minden lehetőséget megragadva körbejárjuk, és jobban megnézzük az egészet. Tavaly sok helyen játszottunk Texasban, és emiatt kicsit háttérbe szorult a fesztivál, és nem is tudtuk igazán kihasználni, hogy ott vagyunk. Idén ez sokkal jobban ment. Két fellépésünk volt, két nagyon jó helyen, egymással szemben. Az egyiken tavaly Eric Burdon játszott, azelőtt Jack White, szóval ez egy elég nagy megtiszteltetés. Mindkettőn azt tapasztaltuk, hogy sokkal nagyobb közönség jött el, mint legutóbb, nagyjából a duplája. Elgondolkoztunk azon, hogy vajon miattunk jönnek-e, mivel az nagyon durva volt, hogy az utcán felismertek minket. Nem azt mondom, hogy százak, hanem hogy voltak ilyen esetek. A koncertnél is észrevettük, hogy amikor kicsit késtünk a kezdéssel, akkor megvárták a beállást, és végighallgattak minket.
Simon Bálint dobos: Ez egyébként nem simán egy fesztivál, hanem egy zeneipari rendezvény. Rengeteg olyan előadás van a konferenciaközpontban, meg a mellette lévő Hiltonban, ami kifejezetten zenészeknek szól. Pl. az online értékesítésről, menedzsmentről, és úgy általában a zenekarok körüli életről vannak előadások, ami kifejezetten arra van, hogy az ott megjelent több ezer zenész megtudjon többet a szakmájáról. Tavaly például ezekre nem jutottunk el, mert teljesen el voltunk alélva, hogy ott vagyunk Amerikában, és szívtuk magunkba a feelinget. Most sokkal tudatosabban készültünk. Ezekből az előadásokból is sok praktikus ötletet kaptunk. A mai világban már sokkal nagyobb hangsúly van magán a zenészen, mint a menedzsmenten. A zenészek már kifejezetten gyakran saját maguknak intézik a dolgaikat.
Jobban feltölt tieteket egy ilyen út, mint mondjuk egy jól sikerült magyarországi koncert?
SB: Teljesen más érzés. Egy ottani koncert azokat az érzéseket hozza elő, amikor még itthon sem ismert minket senki. Itthon már nagyon jó közönségünk kezd kialakulni, főleg Budapesten, de már vidéken is. Külföldön azért jó játszani, mert ez a műfaj, amiben játszunk onnan eredeztethető, ezért az ottani közönség rögtön rá tud kapcsolódni a zenénkre, és szinte rögtön úgy élvezik a koncertet, mintha ismernék. Itthon azért belekerült két évünkbe, hogy rászoktassuk a közönséget erre a zenére.
Nem érzitek nyomasztónak azt, ami kint van? Hogy még mennyit kell dolgozni ahhoz, hogy egy adott szintet elérjetek?
Balla Máté gitáros: Amikor kimentünk először, akkor úgy jöttünk haza, hogy valamit megcsináltunk, voltunk ezen a fesztiválon, és a későbbi New York-i út, és a mostani SXSW után kezdett az kirajzolódni bennünk, hogy mennyi munkával jár ez majd, hogy valami elérjünk külföldön. Viszont azt is érezzük, hogy valahol el kell kezdeni. Tapasztalatnak, és élménynek mindenképpen jó kint lenni, illetve ad kisebb kapaszkodókat, amin el tud indulni az ember.
SB: Persze, minél magasabbra mész egy hegyen, annál távolabbra látsz el, de minden külföldi szereplésünk alatt azt láttuk, hogy az embereknek ez tetszik, szóval azzal nincs probléma, hogy mi mondjuk szar zenekar lennénk. A nehézség abból adódik, hogy el kell jutni az emberekhez. Ez a szép kihívás ebben. Én egyébként nem látom azt, hogy más törvényszerűségek lennének Amerikában, mint mondjuk itthon. Ugyanúgy kell média, szem előtt kell legyél. Több munka, mert egy sokkal nagyobb ország, de arról szó sincs, hogy úgy jövünk haza, hogy ez lehetetlen.
Beke István billentyűs: Nyilvánvaló, hogy akkor lehetne bármi nagyobb sikert elérni, ha huzamosabb ideig kint tartózkodnánk. Az, hogy az ember két hetekre kimegy egy kontinensnyi ország különféle szegleteire, az nem jelenti azt, hogy még nekünk lenne lehetőségünk úgy labdába rúgni, mint mondjuk egy olyan zenekarnak, amelyik az év minden napjának 24 órájában ott van. Ez igaz Nagy-Britanniára de Amerikára is. De persze a közönség dönt.
SB: A külföldi lehetőségeinkhez nagyban hozzájárul, hogy Magyarországon mit érünk el. Ha itt ismertek vagyunk, akkor ott sem mondják azt, hogy ezek senkik, hiszen a hazánkban már vannak sikereink.
Térjünk rá az új lemezre. Egy egyalbumos zenekar hogyan vág neki a második lemezének?
VI: A zenekar fejében van egy irányvonal, ami nem egy évre vagy két évre szól, hanem négyre, ötre, vagy akár hatra. Amikor befejezzük az egyik lemezt, akkor már tudjuk, hogy mi az amit a következőn szeretnénk. Azt persze nem tudjuk, hogy milyen érzések fognak befolyásolni minket mondjuk két év múlva, de azt, hogy látjuk a fejlődést, és hogy mondjuk a lemez dalait is úgy játszod koncertről koncertre, hogy egyre jobb lesz, ezek a dolgot előre jelzik, hogy a következő lemez milyen lesz.
SB: Ahhoz, hogy ezt a lemezt meg tudjuk írni, kellett az első. Egy nagyon nagy utat tettünk meg afelé, hogy kifejezzük, ami bennünk van. Az új lemezzel sokkal közelebb tudtuk magunkat vinni az emberekhez. Ha megnézzük Iván szövegeit, vagy magát a zenét, akkor az látszik, hogy sokkal érettebb és sokkal érzelmesebb is az új lemez. Szerintem ez nagyon fontos abból a szempontból, hogy mi nem magyarul éneklünk. Nekünk a közvetlen kapcsolat a közönséggel az az érzelmi kapcsolat, legalábbis itthon biztosan. Szerintem sokkal jobban tudjuk most már közölni az érzéseinket.
Azzal mit tudtok kezdeni, ha a közönség vagy a kritikák a külföldi példaképekhez hasonlítanak titeket? Dalíráskor ez befolyásol benneteket?
VI: Szerintem egyáltalán nem. Azt vettem észre, hogy új lemeznél ez annyira már nem jellemző. Szerintem mindenki mindenkire hatással van.
BI: Szerintem egyáltalán nem probléma, ha a valakinek a munkásságát a nagyokhoz hasonlítják. Megtisztelő. Inkább felfelé hasonlítsanak, mint lefelé.
SB: Szerintem nem kell nagyon messzire menni, ha ezt a témát nézzük. PL. ott vannak a korszakok a festőknél, vagy az építészeknél. A művészek hatnak és reflektálnak egymásra. Mi rengeteg zenét hallgatunk, rengeteg zenekart imádunk, rengeteg zenészt ugyanúgy idolizálunk, mint bárki más. Én például persze hogy úgy akarok dobolni, mint John Bonham, hiszen számomra ő a világ királya. Nekem az pozitív, ha nemzetközi bálványokhoz hasonlítanak.
Az előző Lángoló Gitárok-interjúban még vacilláltatok, hogy kivel vegyétek fel a lemezt. Végül Takács Zoltán lett a megoldás
BM: Igen, két szám kivételével a lemezt Takács Zolival vettük fel a Supersize stúdióban. Sokat gondolkoztunk, hogy mi legyen, de végül szerintem ez bizonyult a legjobb megoldásnak. Bíztunk benne, hogy így tudjuk azt a színvonalat hozni, amit megcéloztunk, de ez abszolút sikerült.
Takács Zoli alapvetően nem a Supersize-ban dolgozik, igaz?
SB: Igen. Őt mint zenei producert kértük fel. A hangmérnök Brucker Bence volt, aki az AWS zenekar gitárosa. Nagyjából annyi idős mint mi, így elég jó kapcsolat alakult ki köztünk. Maximálisan meg voltunk vele elégedve, és Zolival is jól együtt tudtak dolgozni.
Mit éreztek a lemez előnyének?
VI: Sokkal hullámzóbb, mint az első lemez. A nap minden ciklusára van egy megfelelő hangulat rajta. Amikor fölkelsz reggel, amikor picit szar a napod, amikor a barátnődre gondolsz. Sokkal több olyan érzést dolgoztunk fel a lemezen, ami az emberek életét nullahuszonnégyben meghatározza. az elsőnél azt mondtuk, hogy „gyerekek, buli van, nem?”. De azért már ott is nyitottak voltunk más irányok felé. Ez a zenekar szerintem nem egy fadarab, amit kitesznek a színpadra, és jól néz ki, és hangos. Ez egy jó kémiával működő, érzelmes zenekar, ami a zene szeretetén keresztül mutatja meg, hogy mit gondol.
