Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az istenhit, a különböző neveken megszólított természetfeletti iránti szomj, illetve mindennek dalbafoglalása több nagyszerű szerzeményt és lemezt eredményezett a kommerciális zene történetében, mint gondolnánk. A Wovenhand (most így egyben, de néha külön van) szerdai budapesti fellépése és széttorzított gitárokkal való lelkipásztorkodása az apropója annak, hogy röviden szemezgetünk a vallásos hit által indukált szerzemények világából, bemutatva néhány, a témát zsigeri módon feldolgozó, valóban karizmatikus előadót, kerülve Madonna kabbala-kalandját vagy éppen a Jackson-tesók és Everlast újsütetű haverságát Allahhal.
A spirituális útkeresés izgalmát sokszor mértéktelen drogfogyasztással tompító John Coltrane ugyan keresztény nevelést kapott, s zenéjében sokak szerint a déli fekete istentiszteletek hatása is érződik, de folyamatos izgalmi állapotban lévő idegrendszerét felesége hatására az iszlámmal, főként a szufizmussal is gyógyítgatta, sőt, a hinduizmus,a görög bölcselet és a zsidó misztika sem állt tőle távol. Arról nem beszélve, hogy mennyire gyógyító erejűnek tartotta a különös ritmusokat és dallamokat felidéző afrikai Őshaza hívó szavát. Hívei szintén vallásos buzgalommal tekintenek rá, hiszen a 70-es évek elején még egy Szent John Coltrane Afrikai Egyházat is összehoztak, amihez maga az antiochiai pátriárka asszisztált.
A fenti Coltrane-szerzeményt gyakran előadta John McLaughlin is, aki a keleti meditáció szerelmese már évtizedek óta. A sokak által csak szimpla sarlatánnak tartott Sri Chinmoy hatására kezdett el érdeklődni a keleti filozófiák iránt, Carlos Santanat is ő vitte Chinmoy táborába és a keleti miszticizmus közelébe, hogy aztán Santanának három, a témának szentelt album (Illuminations, Oneness és The Swing of Delight) után elege legyen a tanítóból és a kereszténység felé forduljon, míg a kevésbé nyughatatlan McLaughlin továbbra a "keleti oldalon" maradt, mely elhatározását számos zenei projekttel és albummal támasztotta alá. Chinmoy nevezte el Mahavishnunak is, azaz féllistennek. Természetesen a Mahavishnu Orchestra után alapított Shakti projektje is a keleti misztika bűvöletében fogant.
Az amerikai országutak rosszfiúja, a kicsapongó, középső ujját előszeretettel bemutató, autóbalesettől a speed- és gyógyszertúladagolástól a nemzeti park-felgyújtásig mindent kipróbáló Johnny Cash nemcsak a sötét oldal költője volt. Számos dalában adja elő az "Istenhez hanyatló árnyék" szerepét, nem is rosszul. Kiadott gospel-lemezt is, a 70-es évektől fogva pedig újra templombajáró lett. "Egész életemben keresztény voltam" - mondta Cash kis túlzással, aki egyik utolsó dalaként Trent Reznor Hurtjét adta elő, akár egy gospelt, és akinek meggyőződése volt, hogy lehet hosszú időn át futni a sors elől, de az Isten előbb vagy utóbb úgyis lekaszál.
Lehet, bogy Bob Dylan megtérésének köze volt ahhoz, hogy sokat dumáltak lelki ügyekről Cash-sel, amikor közös , Nashville Skyline című albumukat készítették? Ki tudja. Az azonban bizonyos, hogy a maistream-popban kevés erőteljesebb keresztény lemezt készítettek a Shot of Love, a Saved vagy a Slow Train Coming című Dylan-remekműveknél. Dylan minden szerepét halálosan komolyan vette, az egyszálgitáros, Woody Guthrie-követő protest-song-előadó jelmezét ugyanúgy, mint amikor zenekarát a "Játszatok kibaszott hangosan!" -felszólítással küldte a megilletődött folkrajongók elé a színpadra. Na, ugyanilyen elánnal vetette bele magát Jeruzsálemben a zsidó hitelvek tanulmányozásába vagy az erősen radikális amerikai evangéliumi mozgalmakba. Enyhén konfúz szemlélet, nagyon jó dalokkal. Mivel a Dylan-management még Prince-nél is jobban vadássza a számokat a videomegosztókon, ezért P.J. Harvey-től hallgatható az egyik leghíresebb vallásos Dylan-klasszikus, a Shot of Love.
Dylant, ráadásul annak meglehetősen spirituális, alább hallható dalát feldolgozó Nick Cave a kárhozat és a pokol költője. Még első regényét, az És meglátás a szamár az Úrnak angyalát is belengi valami baljós, démoni, ószövetségi hangulat, a világtól elzárt vallási közösség babonái és gyilkosságra való felbujtás útvesztőiben tévelygés pedig mindent elmond az írő-költő-zeneszerző-forgatókönyvíró munkásságáról.
Kíméletlen, prófétikus, néha pedig erősen gúnyos és embergyűlölő, de folyamatosan vallási asszociációkkal játszik a Cave-kortásr Michael Gira is, aki már hosszú évek óta nyüstöli az emberek idegeit Swans nevű, pár éve újra hiperaktív kollektivájával. Számos szürreális-vallási áthallástól zajos albuma közül is kiemelkedik a Children of God című lemez. "Uram, gyere belém" - üvölti Gira, ami egyszerre felkavaró és perverz. Purgatórium-zene, inkább ostorcsapkodás, mint imádság.
A régóta komolyan vehető hazai vallásos előadók egyszemélyes listáján Pajor Tamás található, aki fittyet hányva egykori rajongói Neurotic-mániájának évtizedek óta Isten dicsőségét hirdeti és gyalázza egykori dalait, noha "...az azokban lévő szellemi tartalom és eszmeiség népszerű, hiszen én tudom a legjobban, hogy ez a totális élvhajhászatról, a bulikultúra felmagasztalásáról és a nihilista önpusztításról szólt" - így az alkotó, noha persze azok is tele voltak már akkor is vallási utalással, hiszen nehezen is lehetne másként értelmezni többek között a ". hited építed és zuhansz az állványról, mert nem mondtál le még minden bálványról" ezer éves Pajor-sort. Több, enyhén brosúra-ízű album után az utóbbi években újra nagyon erős dalokat ír az öncélúságot mellőző rímgyártásban legyőzhetetlen Pajor, és talán nincs is olyan hazai szövegíró, aki ne az ő köpönyegéből bújt volna ki az elmúlt 30 évben. "Mesterséges ember, hív az emberséges Mester"
Bónuszként egy új magyar zenekar, mely igazából egy szólóprojekt. Az egykor a tankcsapdás Lukács Lászlóval is együtt dolgozó Tomi szomorú nevű debreceni zenekar szomorú Tomija, Nagy Tamás Imre immáron jókedvű, hiszen megtért, és ahogy ő mondja, "a hitre jutásnak nem túl direkt sztorija ez a Neonhal-lemez", mely a Galaxis útikalauz poposoknak címet viseli.
