Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A mai 40-es, 50-es korosztályból jobbára csak az nem hallgatott Pokolgépet, aki a 80-as éveket valamiféle kísérleti kóma stádiumban élte le. Egy kétperces magánnyomozói munka eredményeként arra is fény derülne, hogy a rőföskelesztői kistemplom fiatal plébánosa anno az Éjféli harang hatására karistolt pentagramot nagyanyja ételhordójára.
Ennek fényében cseppet sem volt meglepő a telt ház egy olyan jubileumi koncerten, ahol a klasszikus felállás is nosztalgikus könnyekre késztette az egybegyűlteket. Mint ahogy az sem, hogy az első blokkban elhangzó (nagyrészt) 2000-es évekbeli szerzeményeket valamivel szerényebb lelkesedés fogadta. Az új frontember, Tóth Attila leginkább egy sármosabb Eric Adamsre hajazott, aki bőrcuccában jó eséllyel táncolt már tangót Proctorral és Harris kapitánnyal. No, de elődjéhez, Rudán Joe-hoz hasonlóan ő is képes leénekelni a műholdat az égről, így a Panasz van rád, Így szép az élet, A harang értem szól-kaliberű daloknál sem gyötörhetett minket különösebb hiányérzet. A némileg hosszúra nyúlt bevezető blokk alatt arról is meggyőződhettünk, hogy a zenekar Steve Harrise, Kukovecz Gábor is tökéletes hangi adottságokkal rendelkezik, noha a Tiszta szívvel című József Attila-örökbecsű megért már izgalmasabb feldolgozásokat is.
Hamarosan az ex-tagok vették át a főszerepet: az Axl Rose-nak álcázott gitáros, Jung Norbert mellett Rudán Joe is megérkezett, aki a Hol van a szó alatt Queen-koncertvideókba illő közönségénekeltetést kezdeményezett. (A közösségi szellemet jól tükrözi, hogy ezen sorok íróját mindeközben kb. öt ismeretlen egyed próbálta átkarolni, többek közt a Muppet Show egyik zsörtölődő öregura eredeti Iron Maiden – Killers turnépólóban.)
Egy rövid átszerelést követően pedig jött, amire mindenki várt. A Kalapács-Pazdera-Nagyfi-Tarcza-Kukovecz ötös már a Metál az ész alatt megcáfolta azt a kijelentést, miszerint az időutazás csak elvi síkon lehetséges. Amit a klasszikus felállás produkált, az maga volt az aranypókos, skálakópés, hétfői adásszünetes, erdőspéteres nyolcvanas évek. Ugyan a csapat túlnyomó többsége erősen gandalfos hajszerkezettel bír(t), a színpadi show nyomokban sem emlékeztetett egy „ki kap előbb infarktust” vetélkedőre. Sőt, pontosan olyan jól játszották a korai alapvetéseket, mint fénykorukban.
A Pokolgép miocén-kori szerzeményeit A maszk kivételével - nagyon bölcsen – kihagyták a repertoárból, egy Ítélet helyett, Bon Scott emlékére, Gép-induló, Tökfej, Háború gyermeke-kaliberű szerzeményekből összeállított best-of mellett vélhetőleg senki nem követelte véres szájjal a Sátánt vagy a Petrovics Emilnek álmatlan éjszakákat okozó Kegyetlen Asszonyt.
A népünnepéllyé érett koncert utolsó negyedében színpadra libbent az alapító Paksi Endre is, a ráadásban pedig az összes egykori és jelenlegi tag kollektíven kezdett bele a Jelbe és a Mindhalálig Rock’n’Rollba. (Aki pedig ezeket nem énekelte teli torokból, annak remélhetőleg később szimatszatyorral verték le a veséjét a Városligetben.) Élmény volt, köszönjük!
(A képeket a zenekar osztotta meg a Facebookon, Török Hajni készítette őket.)