Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A jubileumi Nova Rock legnagyobb bulija már megvolt. David Hasselhoff akkorát szórakoztatott, amitől még az Iron Maident is elfelejtettük. Volt amúgy Ghost, Trivium, Anthrax és Amon Amarth is. Meg KITT.
A Ghostot sokan belesorolják ebbe a mostanában underground trendként virágzó okkult rock kategóriába, de a helyzet az, hogy közük sincs hozzá. A Ghost egy vicczenekar. Lehet maguk a tagok sem gondolták, hogy ilyen jól sül el, és olyanok lesznek odáig értük, mint James Hetfield vagy Dave Grohl. A zenéjüket még hard rocknak is túlzás nevezni. Szirupos poprock, amin csak ez a sátánkodós, ellenpápás, titokzatos imidzs csavar egyet. A koncertjük is csak addig volt vicces, amíg ezen túllépett az ember. II Emeritius pápa teátrálisan mutogat, viccesen beszél, a többiek meg maszkokban zenélnek. Ennyi. Ha a dalok jobbak lennének, talán hosszabb távon is élvezhető lenne, de így csak egy egyszeri poén, még ha nem is rossz. (dg)
A Novarock tíz éves. A tíz fesztiválból legalább ötön fellépett a Trivium is. Nagyon szeretik az osztrák fesztiválközönséget, de úgy tűnik, ez kölcsönös. Pedig a Trivium egyáltalán nem tud kilépni a saját kliséhalmazából, ami ráadásul az évek során kifejezetten egydimenziós lett. Amikor feltűntek a színtéren még mindenki attól volt elájulva, hogy ez a nagyon fiatal énekes-gitáros srác (Matt Heafy) mekkora dalokat tud írni, milyen kiérlelt gondolatai vannak a metálzenéről. Azóta a srác már nem fiatal annyira, azóta is ugyanazokat a gondolatokat kerülgeti újra meg újra. Közben tudható, hogy nagy black metal rajongó lett, amiből a zenébe legfeljebb halvány hangulatok kerültek, pedig talán az feldobná ezt a thrash-metalcore mixet. Ez a koncert is olyan volt, mint szokott, hejjegető közönség, nagy feszítések, sok-sok riff, de egyetlen momentum sem maradt meg az emberben belőle. (dj)
Én nagyon sokáig különleges viszonyban voltam az Anthraxszel: az egyik oldalról tökre tetszettek Scott Ian tetoválásai, és nagyon bírtam azt a prosztóságot, amit már John Bush énekessel vettek fel, másrészt egyáltalán nem értettem, hogy gondolhatja azt bárki, hogy egy lapon lehet emlegetni a Slayerrel, illetve hogy miért tartják Joe Belladonnát jó énekesnek. Mivel a Nova Rockos koncertjük az utóbbi énekessel lett lezavarva, ezért nem is várhattam sok jót: a zene leginkább keménykedni akart, de valójában a legjobb pillanataiban is olyan volt, mint egy kasztrált Iron Maiden, Belladonnának nagyjából olyan kisugárzása van, mint egy ötven körüli kisbolt előtt iszogató alkoholistának, végeredmény pedig egyszerűen semmilyen. Tényleg érdemes megnézni, hogy ameddig a nagy thrash négyesnek mondott zenekarok köül a Metallica a világ legnépszerűbb zenekarainak egyike, a Slayer pedig a megbízhatóság mintaképe, addig az Anthrax és a Megadeth vállvetve próbálnak minél több bőrt lehúzni arról, hogy 30 éve érdekes volt, amit csináltak. (fá)
Az Anthrax koncertjén még azon tanakodtunk, hogy vajon miért játszanak ők előbb, mint az Amon Amarth, akikről bár tudtuk, hogy népszerűek, de hogy az Iron Maiden felvezető koncertjét megkapják, az kissé túlzásnak tűnt. Szóval talán nem tartjuk kellően erősen az ujjunkat a metálzene ütőerén, de meglepetésként ért minket az a tömeg és az a lelkesedés, ami a svéd dallamos death metal zenekart fogadta. Az is lehet, hogy a nagyrészt az Iron Maidenre készülő közönség a gurgulázó death riffek közé illesztett, maidenes ikerdallamoktól lett ennyire lelkes, az ok végül mindegy is volt, mivel tulajdonképpen a zenekar tenyeréből ettek, akármelyik lemezük dalát vették is elő. A zenekar egyébként döbbenetesen pontos, és lendületes, ami leginkább Fredrik Andersson dobosnak köszönhető. A dalok nincsenek túlhúzva, nincs rajtuk felesleg, tényleg arra valók, hogy lehessen rájuk bólogatni, öklöt rázni, léggitározni, legfeljebb a refrének nem olyan kiugrók, hogy azt is üvöltsék velük. A zene kellően eredeti, ráadásul változatos is, szóval egy fesztiválzenekarnak ilyennek kell lennie. Talán egy főzenekaros másfél óra sok lenne ebből, de ilyen töményen, röviden, ez egy kifejezetten meggyőző koncert volt. (dj)
Az Iron Maiden megcsinálta. Azon a fesztiválon, ahol semmi nem szólhat rosszul, ők ezt összehozták. Azt hittem, hogy ez csak valami magyar betegség, de nem. Az Iron Maiden mindenhol rosszul szól. Na jó, hazudtam. Oldalról, ahonnan már a színpadképből semmi nem látszott, ott elég jó volt. Vagy hangzás, vagy látvány, lehet választani. A buli amúgy majdnem egy az egyben ugyanaz volt, mint a két héttel ezelőtti budapesti. A legfiatalabb dal az 1992-es Fear Of The Dark volt, de amúgy nagyjából az 1988-as Seventh Son Of The Seventh Son lemezre és az akörüli turnékra alapult az egész. Egy pici különbség volt csak. Nem volt Wrathchild, így a setlistet kívülről ismerők kissé meglepődhettek, hogy az előbb megnevezett album címadója után egyből a Fear Of The Dark jött. Az ok nagyon prózai: menni kellett az angol-olasz meccset nézni. (dg)
Miután az Iron Maiden nevű előzenekar távozott, végre megnyílt a terep a minőségi szórakozás előtt, és David Hasselhoff akkora bulit csaphatott, amekkorát csak ő tud. Már a kérdés is csak az volt a fellépés előtt, hogy pontosan hány részeg osztrákot tud megmozgatni az, hogy egy hivatásos hülye ugrál a színpadon, a fellépés közben pedig már tényleg csak annyi maradt, hogy vajon hány David Hasselhoff-szám létezik. Mint kiderült, meglepően sok, de igazából az is elég lenne, ha Hoff a Baywatch-intrót nyomná végtelenítva ebben a csodás félplaybackből, mivel neki az a produkciója, hogy ő David Hasselhoff, az ember, aki egyszerre Michael Knight és Mitch Buchannon. Ennél több valószínűleg nem is kell egy fesztivál második napjának lezárásához, az őszinte prosztózásnál úgysem fognak soha jobbat kitalálni. (fá)
