Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A ’89-ben alakult kanadai Gorgutsnak bizonyos szempontból nem volt könnyű dolga, mert – amellett, hogy nyilván megtisztelő egy ilyen turnén előzenekaroskodni – egy kezemen meg tudnám számolni, hányan jöttek szerda este miattuk a Barba Negra Trackbe. Zenéjük ráadásul az utolsó, 2013-as Colored Sandsszel talán még emészthetetlenebb lett, mint eddig volt. (A képek csak a Death koncertjén készültek.)
Megmondom őszintén, azon kívül, hogy a már történelemnek számító ’91-es Considered Deadről vagy a két évvel későbbi The Erosion Of Sanityről élőben hallhatok pár dalt, sok reményt nem fűztem a koncerthez, de szerencsére abszolút pozitívan csalódtam.
A hangzás egyszerűen hibátlan volt, így jogosan érezhette azt az ember, hogy nem a Lágymányosi híd mellett, a bicikliútról ijedt ábrázattal bámuló bringásoktól harminc méterre, hanem egy külföldi fesztiválon van éppen.
Nem tudom, ki hogy van vele, de engem az akkor már vészesen közeledő Zombie Ritual, meg Suicide Machine ellenére is totálisan magával ragadott a leginkább egy death metalos Deathspell Omegára emlékeztető hangulat. Az őszülő, szemüveges Luc Lemay igazán kedves fickónak tűnt, akit a gitárján meg a közönségen kívül nagyon nem érdekel semmi más az életben, de ilyen életművet összehozni nem is nagyon lehetne máshogy.
Ha valami, akkor a Gorguts zenéje biztosan nem egy Death-nosztalgia estre való, de nálam még az olyan dalok is működtek, mint a tébolyult Le Toit du Monde, vagy az Obscura. Bebizonyosodott, hogy - bár nem tudnak akkora slágereket írni, mint egy Immolation vagy a Morbid Angel - a Gorguts hangulatban bizony ott van a legnagyobb death metal zenekarok között.
Isten őrizz, hogy hatalmas elvárásokkal érkeztem volna a helyszínre, ami a Death-t illeti, hiszen Death már több mint 10 éve nem létezik. Sean Reinert, Paul Masvidal és Steve DiGiorgio ugyan játszottak együtt a Humanen, úgyhogy nem tribute-bandáról volt itt szó, de a 2001-ben elhunyt Chuck Schuldiner nélkül olyan volt ez, mint a Nirvana Kurt Cobain nélkül. Mi ezzel a probléma? Semmi, eljátszották nekünk a legjobb Death-dalokat, mi pedig kicsit visszarepültünk a gyerekkorunkba.
Merthogy Chuck Schuldiner és a Death mindegyikünknek, akik ott voltunk szerda este, valamilyen formában a fiatalságunkat jelenti. Kezdve azokkal a negyvenes arcokkal, akik a ’90-es évek elején még egymásnak másolgatták kazettára a Leprosyt, bezárva azokkal a huszonévesekkel, akik a Metal Hammer válogatással, pontosabban a Spirit Crusherrel estek bele Schuldinerbe. Elképesztő volt, tisztára, mint egy jubileumi iskolai találkozó. A Death nevének hallatán olyanok bújtak elő, akiket egyébként semmi mással nem lehet volna kimozdítani otthonról. .
Beszéltem olyannal is, aki korábban háromszor is látta az igazi zenekart, de itt azok voltak elsöprő többségben, akik ’98-ban az E-Klub bejáratánál tudták meg, hogy a meghirdetett Death/Gorefest buli elmarad. Magyarországon ez (vagyis hogy sosem játszottak nálunk) tette még misztikusabbá a Death-t.
A humanes korszakhoz képest jócskán felfújódott Sean Reinert kicsit csalódás volt, a kétlábdobok királya lelassult az évek alatt, de igazából a francot sem érdekelte ez, mikor végre majdnem az eredeti felállásban hallhattuk a Suicide Machine-t. Itt gondoltam bele, hogy micsoda legendákat is látok tőlem pár méterre. A feltűnően lelkes DiGiorgio bőgőzött pl. az első Autopsy-lemezen. A Schuldiner szerepében játszó Matt Phelps szinte hibátlanul hozta karakterét, nem mondanám, hogy hálás dolog lehetett bevállalni ezt, mert ez az, amit természetéből adódóan nem lehet sehogy sem igazán jól csinálni. Volt aztán csere is, az Obscurából ismert, vagy annyira nem ismert Steffen Kummerer jött be Schuldinernek, a dobok mögé pedig az ugyancsak obscurás Hannes Grossmann ült.
Volt egy rövid vetítés is, ahol Schuldinerről készült régi felvételeket mutogattak. Nem meglepő, hogy ekkor volt talán a legnagyobb üdvrivalgás a közönségben.
Az általam legjobbnak tartott Individual lemezt sajnos hanyagolták, pedig a nyakamat tettem volna rá, hogy a leginkább elcsépelt Death-dallal, a Philosopherrel zárnak, de a Baptized In Blood volt a befutó. Ezen kívül másba nem nagyon lehetne belekötni. A Death-t már sosem fogjuk látni, de ennél az alapfelállásnál valószínűleg semelyik másik nem lenne méltóbb Death To All néven arra, hogy egy estére újra 16 évesek legyünk.
