Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Beindult a Volt. A nulladik napon ugyan nem voltunk, de az elsőn már alaposan szórakoztunk. Még úgy is, hogy olyan hét körül elkezdett esni, aztán hajnalig nem is nagyon hagyta abba. Lehetett hát csúszkálni össze-vissza, de a buli így sem állt le. Elvileg már nem lesz több eső amúgy, jön a kánikula.
A Morcheebával kezdődött az idei Voltom. Régebben a Sziget nagyszínpadán léptek fel főműsoridőben, de mára alig maradt a nagy rajongótáborból. A Volton is leginkább a hangosbeszélővel voltak elfoglalva az emberek, készültek a viharra. De a Morcheeba alatt még szép volt az idő, sütött a nap, kellemesen fújdogált a szél. Ugyanezt csinálta az angol csapat is. Kellemesen elzenélgettek a színpadon, a közönség meg kellemesen eldülöngélt a kellemes dalokra. Igazából egy hintaágy kellett volna, hogy még kellemesebben érezzük magunkat. Igazán cuki volt Skye Edwards énekesnő is, kellemes nagyon a hangja. Szóval minden tök jó volt, csak koncertélmény kellett volna. Ja, bocsánat, a Rome Wasn't Built in a Day alatt volt olyan is. (dg)
Az MGMT alatt már nem volt olyan kellemes a környezet. Ekkor kezdődött az özönvíz. Vihar ugyan nem volt, de eső az igen. Nem is volt sok ember a koncerten, pedig jó volt. Az MGMT lemezen sem tagadhatja le a droghasználatot, de koncerten még szembetűnőbb a dolog. Tuti, hogy aki összerakta a háttérvetítést, az nem volt józan. Mondjuk pont illett az MGMT neohippi zenéjéhez, ami amúgy vizuál nélkül is elég szórakoztató, bár az utolsó lemezen már valószínűleg túl sok volt a tudatmódosító. Mindegy, jó volt ez a koncert, nem is volt hosszú, a Time To Pretend meg még most is nagy sláger. (dg)
Igazából az MGMT-nek meg az Icona Popnak helyet kellett volna cserélni. Inkább a csajduónak kellett volna a Telekom Nagyszínpadon fellépni, mert legalább dupla annyi ember ugrált rájuk, mint a pszichedelikus popzenekarra. Mondjuk ha valahová, akkor a Voltra pont illik az Icona Pop teljesen egyszerű, azonnal kiabálható lázadó tinipopja. A két lánnyal nagyon könnyen lehet azonosulni. Lényegében olyan, mintha a közönségből másztak volna fel a színpadra, hogy visszafogott rebellis módjára kikiabálják magukból a felgyülemlett feszültséget. Visítoztak is a lányok a közönségben rendesen, arra a dalra pedig, amit még az is ismer, aki nem is tud róla (I Love It), szabályosan felrobbant a sátor. (dg)
Amikor az Icon A Pop alatt döbbenten néztem az ugrabugráló tiniket, az első, vagy a második gondolatom az volt, hogy de nagyon várom, hogy ehelyett a Hatebreedet hallhassam, akik amúgy a csajduó után következtek. Arra is gondoltam, hogy milyen óriás különbség lesz a kettő között. Aztán a Hatebreed alatt azzal szembesültem, hogy zeneileg ugyan semmi köze nincs egymáshoz a kettőnek, a produkció hatása éppen ugyanolyan, sőt a Hatebreed éppen ugyanúgy hejjegetésre, és csápolásra biztatja a közönségét, mint a popcsajok. A metalcore-zenekar kő egyszerű zenéje ehhez biztosítja a talpalávaló. Persze, tudom, a szövegeknek itt van mondanivalója (ami többnyire respect ez, respect amaz, még a csajok is kaptak egy jó kis zúzdát), de önmagában a masszív riffelés, a lefelezés után is tovább felezett ütemek leginkább a másnapi nyakfájást biztosítják, és nem az elmélyült gondolatokat. A gyengén szóló Petőfi Színpad sem tudta elvenni a zenekar lendületét, és az eső elől idemenekülők is jókedvűen vigyorogtak a riffekre, még akkor is, amikor volt olyan, aki a Kowalsky Meg a Vega koncertjét keresve azzal nyugtázta, amit lát, hogy „ez valami metálgeci”. (-dj-)
Sosem gondoltam, hogy minden rockzenét ismerek, csak azért, mert naponta ezzel foglalkozom, de a Skillet koncertje meglepett. Mint megtudtam, a zenekar 1996 óta létezik, és keresztény rockzenét játszik, elektro hatásokkal, kb. a Linkin Park vonalán. Szóval mindez oké, de hogy mennyien ismerik őket, és mennyien ugráltak rájuk, az meglepő. Aztán a koncert előrehaladtával lassan megértettem, hogy miért nem híresebbek ők. A dalaik egytől egyig tök ugyanolyanok. Hiába játszanak a dinamikával, ha a váltás tök ugyanakkor, tök ugyanolyan formában jön. Hiába vannak nagy ívű refrének, ha azok szinte egytől egyig ráénekelhetők bármelyik gitártémájukra. Az első szám Whispers In The Dark sorát pl. bármelyik későbbi daluk bármelyik részébe be lehetett énekelni. A zenekar amúgy baromi profi, teljesen egyben van, klassz a női dobosuk, minden klappol, de a zene egyáltalán nem olyan izgalmas, hogy egy teljes koncerten keresztül fenntartsa a figyelmet. (-dj-)
Még a Hatebreed alatt feltűnt egy baseball sapkás, szakállas fazon, aki valahonnan baromi ismerős volt. Először persze csak azt gondoltam, hasonlít egy metálénekesre, mégpedig Anders Fridénre (In Flames), de ő nem valószínű, hogy a Volton bóklászna. A koncertet valószínűleg végig is nézhette, mert később is láttam a tömegben. Meglepetésemre a fickót a színpadon láttam viszont. Ő ugyanis Yoann Lemione, zenésznevén: Woodkid. A nyitottság eleve imponáló egy zenésztől, különösen, ha a zenéje egyébként a legkevésbé sem áll közel ahhoz, amit végignéz. Woodkid rendkívül finom, de közben mégis dinamikus zenét csinál, sok vendéghangszerrel, fúvósokkal és rengeteg dobbal. A koncertjén az ősi ösztönökre épített (dob és tánc), és nem is túlozta el, alig egy óra alatt az egekig srófolta a hangulatot. A közönség pedig élvezettel ment utána. Tulajdonképpen a fellépés egésze tökéletes volt, mert minden pillanatnak volt szerepe, értelme. Nagy élmény fesztiválon ilyen bensőséges zenét hallani. (-dj-)
(x) Minden nap élő közvetítés a Volt legjobb koncertjeiről a Telekom oldalán! A zenében találkozunk!
