Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Balaton Sound első két napja igazából egyetlen dolog miatt marad igazán emlékezetes, ezt meg mindenki tudja, aki az elmúlt két napban hallott legalább egy félmondatnyi híradást a helyszínről. Az időjárásra még csak azt sem lehetett eddig mondani, hogy változékony, mivel gyakorlatilag eső és viharos erejű szél váltogatta egymást végig, már amikor a kettő nem egyszerre csapott le. Ez azzal járt, hogy a fesztivál amúgy megnövelt területének jó 80%-a olyan talajúvá változott, ami a Földön összesen egy élőlénynek kedvez, a varacskos disznónak. Viszont ha ezen sikerült túllépnünk, egy-két igazi zenei csemegét is elkaphattunk, na meg persze pár bazári kilengést, főleg a nagyszínpad körül. Balaton Sound, első és második nap. (Fotók: Bődey János/Index.hu)
A fesztivál nagyszínpadát csütörtökön fél 6-kor, rögtön Agebeat felvezetése után az ausztrál ikerpár, a Nervo kezdte jó negyedháznyi emberrel a küzdőtéren (ha valakinek nem mond semmit a nevük, ők is segítettek a Grammy-nyertes When Loves Takes Over megírásában). Már itt szakadt az eső és fújt a szél, a zene sem volt túl izgalmas, főleg electro és electro house váltotta egymást. Elhangzott többek között a Let’s Get Ready To Rumble és a Right Here, Right Now valamilyen minősíthetetlen remixben, ezen kívül az maradt még meg belőlük, hogy egyikük hosszú percekig nem csinált mást, csak a tömeget fényképezte. A tánctéren az időjárás és a gyenge csütörtöki forgalom ellenére sokan maradtak, de nekem nem érte meg az egész azt, hogy szarrá ázzak.
A háromfős német Wareika egy órával később indított a Telekom Teraszon, ők a technót vegyítették klasszikus zenei megoldásokkal, mindezt élőben, táncolható megvalósításban, nagyon magas színvonalon. Kicsit olyan volt az egész, mintha multiplex moziban néznél egy svéd művészfilmet, egy pillanatra el is gondolkoztam rajta, hogy mennyire valók ők ilyen közegbe, de elég sokan meg tudtak őrülni rájuk a tánctéren. Na meg ők is élvezték a dolgot, főleg a középen álló Florian Schirmacher, aki gyermeki lelkesedéssel énekelt minden dalt, amiben csak volt szöveg. Egyedül a kétórás fellépés hosszával volt némi gondom, szerintem ez kicsivel kompaktabb megvalósításban még ennél is sokkal jobb lett volna, főleg úgy, hogy ha levesszük az utolsó fél órát a szélviharral és vízszintesen ömlő esővel együtt.
Az Animals-szal ismertté vált, még mindig csak húszéves Martin Garrix úgy köszönt be a csütörtöki buli előtt nem sokkal rajongóinak, hogy azt hitte, Balaton valahol Budapest mellett van.
Szerencsére azért nem tévedt el, valahogy idekeveredett, de fellépésének csak a végét sikerült elcsípnem, de ha nem láttam volna, azt hittem, hogy a még mindig a Nervo van a színpadon, annyira kevés különbség volt a zenéjükben. Itt épp nem esett az eső, de a színpad környékén bőven akadtak szabad helyek, annak ellenére, hogy sokan bevállalták a sárdagasztást a holland fiatalemberért. Ez az összetartás egyébként a nagyszínpad környékén nagyon jellemző, van olyan szám, amit egy nap alatt 2-3-szor is el lehet csípni, napi négy fellépővel számítva ez elég beszédes.
A Swedish House Mafia sikere és leköszönése csomó fiatal svéd producert inspirált arra, hogy ők is valami maradandót tegyenek le hazájuk elektronikus zenei színterében. Ezek közé tartozik Alesso is, aki még egy vadonatúj dalt is elhozott erre az alkalomra, de elsőre, sőt másodjára sem tudtam semmilyen lényeges különbséget felfedezni közte és a szett többi száma között, annyira egy sémára épült mind. Mentségére szól, hogy legalább próbált valamit csinálni a pult mögött, nem csak esztétikai szerepe volt, de sokszor teljesen feleslegesen bolondította meg a kiállásait oda nem illő húzásokkal. Egyébként semmiről nem maradt le, aki kihagyta, sima konzum elektro house szólt végig nagyon sok slágerrel, maratoni kiállásokkal, ilyenekből meg úgyis lesz még egy csomó.
Közvetlenül Alesso után kezdtek a Jäger Arénában z élőhangszeres drum’n’bass mostanában legfelkapottabb alakjai, a brit Rudimental kvartett, akik most komplett zenekarral jöttek. Maga a helyszín a tavalyi OTP Bank Színpad felturbózott változata, nagyjából 30%-kal megnövelt tánctérrel, viszont a 11 órás kezdés előtt 10 perccel már semmi hely nem volt a keverőpult és az emelvény között, a sátor meg persze hogy úgy van kialakítva, hogy oldalról abszolút semmit ne lehessen látni. Minden szögből próbáltam megközelíteni a színpadot, de tényleg dugig volt az egész környék, mivel a Party Aréna is közvetlenül itt kapott helyet, ott meg állandóan nagy a forgalom. Mindössze az első dalt sikerült elcsípnem, abból az jött le, hogy Rudimental-tagnak lenni mocsok jó érzést lehet, folyamatosan kommunikálnak egymással, mozognak a színpadon, váltogatják a helyeiket, mindenki együtt él a zenével. Aztán az első komolyabb drop környékén végképp bezárult előttem minden.
Az idei fesztiválon a szervezők a régi koszos törtütemek kedvelőinek kedveskedtek egy igen jópofa partihelyszínnel, ez a Robur Soundsystem és a hozzá kapcsolódó Robur Bisztró. A névből nem nehéz kitalálni, hogy ez két szakadt kisbuszt jelent, amik egy viszonylag kicsi, füves táncteret fognak közre. Amikor odaértem, éppen Format C játszott izzadós retrojungle-t kábé 20-25 embernek, de az egész közegnek a és a meztelen nőket mutató vizuál miatt valami olyan egyedi hangulata volt, hogy vagy fél óráig nem is tágítottam onnan.
A nap egyik fő attrakciója Ricardo Villalobos volt, akivel a hajnali egy órás kezdési időpont előtt 10 perccel fordult be egy luxusautó a Telekom Terasz backstage-ébe, így már tudni lehetett, hogy az eredeti ütemtervet nem annyira sikerül majd tartani. A chilei-német minimálguru előtt Poli szórakoztatta a népet, akit lehet, hogy kicsit megzavart a kezdési időpont körüli kavarás, vagy a pult mögött, előtt, mellett táncoló arcok, mert szettjébe egy-két hiba is becsúszott. Aztán befutott maga Villalobos is, akivel nem bánt finoman az időjárás, eleve kabátban állt fel a színpadra. A terasz tánctere viszonylag szélvédett terület, de nem mindent sikerült felfognia, ezért, és a később leszakadó özönvízszerű eső miatt (nehéz volt eldönteni, hogy a Balaton vizét fújja oda a szél, vagy a felhőből esik) jó, ha harmadáig telt meg a tér. Villalobos egyébként mentett mindent, ami menthető volt, olyannyira, hogy a nap legjobb produkcióját rakta le az asztalra. Törthouse, sample-kben gazdag microhouse, és csontig lecsupaszított minimal váltogatta egymást. Őt azért nagy élmény hallgatni, mert olyan ötletek jutnak eszébe a dal kellős közepén, amik másnak biztosan nem, a leglehetetlenebb helyeken képes egyetlen mintával vagy egy megváltoztatni az adott dal addigi menetét, és elindulni valamilyen teljesen más irányba úgy, hogy közben az erőltetettség legkisebb jele sem látszik rajta. Ezért hiába volt három órás a performansz, egy percig sem vált unalmassá. Organikus, élő-lélegző szettje már most borítékolható, hogy az idei Balaton Sound legjobbjai között lesz.
A fesztivál második napját Stereo Palma, alias Náksi Attila, alias a magyar kaméleon nyitotta négykor a nagyszínpadon, aki a trance-ből valahogy odatalált a sorozatgyártott pophouse-hoz, és egy ideje már nem is nagyon mozdul el onnan. Teljesen felázott tánctér előtt kezdett, a színpad előtti fapadlós terület viszonylag hamar betelt, így aki jó helyről akarta élvezni az előadást, annak 10 centi mély sáron és hatalmas pocsolyákon kellett átgázolnia. A fesztiválozók egyébként már felkészülten érkeztek, mint csütörtökön, megugrott a gumicsizmát viselők száma, úgyhogy a dagonya sokaknak egyáltalán nem volt gond. Náksi amúgy mindent eljátszott, amit a népszerűbb klubzenét játszó rádiókból ismerünk, ha kapásból mondasz 3 mostanában trendi számot, ami eszedbe jut, kettő biztosan köztük volt.
Őt Martin Solveig követte, ekkorra már rendesen esett megint. A francia fellépése nem megdöbbentő módon nagy hasonlóságot mutatott a csütörtöki arcokkal, sőt, egy olyan dalt is eljátszott, amit előtte már Náksi is megtett kábé egy órával azelőtt. Jó, ez nyilván véletlen, meg sokat nem lehet ellene tenni, de azért igencsak kellemetlen. Viszont a fő különbség az előző nevekhez képest az az, hogy ő legalább próbált némi törtet is adagolni a képletbe, igaz, ez kimerült pár teljesen hétköznapi trapben (amik közül az egyik Benny Benassi Satisfactionjének feldolgozása, ennél nem hiszem, hogy van már lejjebb) és némi moombahtonban, de értékeljük a próbálkozást. Nehéz elképzelni egy olyan emberről, aki korábban ezt a csodát írta, hogy ennyire ötlettelenné silányul valaha is. Mindent bevetett, pulton ugrálást, crowdsurfinget és éneklést élőben, valamiért mégis a tánctér mellett egy pocsolyában gumicsónakozó félmeztelen fiatalok maradtak meg a legjobban az egészből.
Ezután Dimitri Vegas & Like Mike lépett volna a színpadra, ha éppen nem késtek volna egy szűk fél órát, úgyhogy megindultam a Telekom Terasz felé, ahol Bernáthy Zsigáék nyomtak éppen élőben utaztató témákkal feldobott dallamos hibridet, ami egyszerre volt techno, trance, acid és pszichedélia, nagy lelkesedéssel, viszont sajnos csak kábé 20 embernek. Fél 9-től a house és lounge keverékéből építkező osztrák HVOB kezdett el zenélni, akikről már sok jót hallottam, ezért valamennyit mindenképpen hallani akartam belőlük, csak sajnos egy, az első szám közepén bekövetkezett hardveres hiba miatt félbemaradt az élő produkció, pedig tényleg ígéretesnek indult.
Tanulva az előző napból, nem kockáztathattam meg, hogy a Disclosure-ről is lemaradjak, ezért nem vártam meg, mi lesz a dolog vége, megindultam a Jäger Aréna felé, ami az iszonyatos mennyiségű sár miatt és az egyre növő tömeg miatt nem volt annyira egyszerű. Egy helyre épphogy be tudtam préselődni, igaz csak úgy, hogy a mellkasomhoz és a hátamhoz is szorosan odatapadt valaki, esküszöm, a szemeteszsáknak több helye volt, amin az élő show alatt végig tapostam. Ilyen hangulatban kezdődött a koncert, először a védjegyükké, majd popkulturális ikonná váló arc vázlatrajza jelent meg a színpad fölött, majd Guy és Howard Lawrence is elfoglalta a helyét a jobb- és bal oldalon felállított két pult mögött. A Disclosure egyik nagy előnye, hogy ezeket az élő show-kat bárhogy felépítheti, mert a debütáló lemezük, ami az alapanyag,végig vegytiszta klubzene: uk garage, 2-step és house egyben, szóval azt lehetett tudni, hogy itt a hangulattal nem lesz gond. A nyitányban három nagyágyút, az F For You-t, a When A Fire Starts To Burn-t és a You&Me-t is bedobták, de utána is szépen leosztották a nagy slágereket, egyértelműen a White Noise és a záró Latch ütötte a legnagyobbat. Az összhang amúgy félelmetes a testvérek között, érzik egymást, korrigálják a másik hibáit, hangszereken keresztül beszélgetnek, mintha már évtizedek óta játszanának együtt, pedig tudjuk, hogy nem. Közel minden számba beraknak valami pluszt, legyen az egy extra dobsor, pár gombnyomás a szintin, vagy csak egy-két gitárakkord. A koncert közepén odakint elkezdett esni az eső, ezért az amúgyis tömött tánctérre benyomult még vagy 40-50 ember, és a szomszédos arénából is átszűrődött némi veretés a halkabb periódusokban, de még ez sem tudta elrontani a bő órás élményt.
Ha akartam volna, se tudtam volna előbb odaérni a nagyszínpadon már javában játszó David Guettára, itt volt az első igazi teltház a környéken, hiába volt addigra minden füves terület feltúrva és elázva. Újat nem tudtunk meg róla, továbbra is bűnrossz DJ és átlagos showman, viszont nem azt játszotta, amiket az ottani közönség azelőtt hallhatott, bevitt pár saját dalt is a playlistbe. Énekeltetett is, mondjuk a Love is Gone-t, meg a pultra is ráállt, amikor két technikai bravúr között futott rá az idejéből.
A Deep Dish egykor kezdett a Party Arénában, amitől már előre lehetett tartani. Addigra a nagyszínpad és a fesztivál jobb oldali felére vezető út, ahová ezt a helyszínt is felhúzták, a sár és az erősen hal- és csatornaszagú víz miatt közel járhatatlanná vált. Azt nem tudom, hogy a szervezők találták-e ki, vagy a vendéglátósok magánakciója volt-e, de a fő vonulási irány mentén a büfék előtti asztalokat összetolták, és lebegő járdát építettek belőlük, ami még szükségmegoldásnak is nagyon gáz, főleg, hogy egy megcsúszás, és arccal előre a sárban landolsz kábé egy méter magasról. Úgyhogy választhattál: a lucskos fapalló, a mocsár, vagy ez. Az arénába való bejutás sem ment simán, ilyen későn már csak a hátsó bejáratot lehet használni, így oda koncentrálódott mindenki, pedig még oldalt is lett volna bőven hely, így 1-1 percre talán azokat a kapukat is meg lehetett volna nyitni. Maga az sátor nem sokat változott tavaly óta, továbbra is egy levegőtlen, meleg, füstös katlan, ahol csak a négy sarokban és a kijáratoknál van némi szellőzés. A fellépőket abszolút nem látni, csak a legelső sorokból, viszont az akusztika és a vizuál itt még mindig nagyon rendben van. Az idén újra összeállt Ali és Sharam fellépése alatt végig a védjegyüknek számító kacsacsőrök futottak a ledfalakon, különböző variációkban, sokszor térhatással. Magával a szettel sem volt már semmi probléma, visszahozták a tíz évvel ezelőtti mainstream house varázsát, a deep technótól kezdve a terjengős szintiken át egészen a lassan ölő tech-house-ig minden volt a két órás repertoárban. Persze a vadonatúj Quincy sem maradhatott ki, de a buli csúcsa az ez a szám volt valamikor az utolsó harmad kezdetén. Nagyon hiányoztak már ők az elektronikus zenéből, olyannak tűnnek, mint akik sosem dolgoztak külön, és ha ilyen szetteket tudnak lerakni az asztalra, ne is menjenek szét megint.
