Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az első etapban tapasztalt sárlavina után mindenki azért szorított, hogy az idő valamennyire megjavuljon, de nem így lett végül. A szervezők viszont mindent megtettek azért, hogy állapotba hozzák a pénteken teljesen leamortizált talajt, a feltúrt részeket ledöngölték, ahol nagyon súlyos volt a helyzet, oda meg homokot szórtak. Így ugrottunk bele a Balaton Sound harmadik és negyedik napjába. (Fotók: Adrán Zoltán/Index.hu)
A nagyszínpadi műsort Naga warmupja után az Irie Maffia indította, velük kapcsolatban két dolgot nem értettem. Egy, hogy őket miért erre a helyre tették, és kettő, ha már itt léptek fel, legalább miért nem közvetlenül Wiz Khalifa előtt? Közéjük beékelték az egykori Swedish House Mafia volt tagját, Sebastian Ingrossót akkora tematikus szakadékot képzett a szombati programban, mintha Armin van Buuren játszana Burialt a szettje közepén. A svéd house DJ fellépése egy amúgy az egyben beheleyettesíthető mondjuk Alessóéval, az összes olyan slágert lenyomta, amit a fesztiválon körbejárva a nagy csomó kisszínpadról már ötezerszer hallottunk. A másodpercre pontosan belőtt másfél órás előadás vége előtt pár perccel azt próbálta elhitetni a közönséggel, hogy csak azért játszik még egy dalt, mert annyira fantasztikus a hangulat. Oké.
A szombati nap egyik legnagyobb hiányossága az volt szerintem, hogy akit nem érdekelt Wiz Khalifa, annak nem nagyon volt más alternatívája, hogy mit is nézzen meg. Mivel amúgyis esőre állt az idő megint, a Jager Aréna meg fedett hely, elnéztem a Zagarra, ahol amúgy meglepően sokan tomboltak a kezdés után úgy fél órával. Persze a mai napot sem úsztuk meg zápor nélkül, de szerencsére csak egy kis adag jutott a legtöbb látogatót bevonzó napra, arra a 20 percre, amíg esett, Zságer Balázsék közel telt ház előtt nyomhatták, aztán a tömeg fele megint kiment. Velük továbbra sincs semmi bajom, egy jó magyar koncertzenekar, talán eggyel többször kérették magukat a végén még egy dal eljátszására (komolyan elhitte bárki is, hogy a Wings of Love nélkül hagyják ott a színpadot?), de ezen kívül semmi extra.
Őket követte 11-kor az amerikai Pretty Lights, akinek amúgy vannak könnyedebb számai, meg magát többek között soul-előadóként is aposztrofálja, aznap este úgy kellett elképzelni, mint egy technikailag kevésbé képzett fehér araabMUZIKot. Volt minden amúgy a zenéjében, glitches instrumentális hiphop, meg brostep gyökerű electro is, plusz ez a srác egy jelenség a pult mögött. Akkora lelkesedéssel és gesztikulációval játszott, mintha egy hiphop-koncerten lenne, ez még akkor is kivehető volt a mozdulataiból, amikor sűrű füstfüggöny borította be a színpad előterét. És ez bár népszokás a soundos fellépők körében, de ő is kötőszóként használta a fuckot és egyéb társait.
Jól megadta a kezdőlökést Diplónak, kettejük fellépése között 10 percnél nemigen telt el több. Ő a seggrázós twerk zenei aláfestésének minden lehetséges változatát eljátszotta, sok volt köztük a Major Lazer-szám is, többek között az a Watch Out For This, aminek a gagyi elektrósított változatát a fesztivál többi részén addigra már szarrá használták. Aki nem fért be a sátor alá, Diplo thai masszázzsal is felérő mélyei mellé kénytelen volt elviselni a szomszédos Party Aréna veretését is, továbbra sem értem, miért kellett mindössze 20 méternyi sávot hagyni a fesztivál második és harmadik legnépszerűbb helyszíne között. Az amerikai amúgy jól bánt a közönséggel, sokat kommunikált velük, már magát az előadást is a pult tetején állva kezdte. Ő a nagyszínpados műanyagfellépők többségével ellentétben legalább tényleg elhitette velük, hogy megőrül értük, még ha ez valójában esetleg nem is volt így. Diplo megjelenésében és munkáiban van egy bájos prosztóság, de ő a mai mainstream elektronikus zene egyik legszerethetőbb figurája. Viszont a szombati produkciót kicsit töményre lőtte be, két bikadrop között még minimális regenerációs idő sem telt el.
A nap egyik csúcsára csütörtök után ma is hajnalig kellett várni. Richie Hawtin kettők vette át a pultot Matadortól az addigra már teltházas Party Arénában, és olyan szettet rakott le a füstben táncoló tömeg elé, ami bőven feledtette a nemrég kiadott EX hiányosságait. Erre már a felvezetés acides szintidarabkáiból is lehetett következtetni, Ahogy haladtunk előre, folyamatosan egyre kijjebb és kijjebb feszítette kiállásait, egyre több plusz adalékot pakolt beléjük, kiszámíthatatlanul játszadozott a mélyekkel. Kevesen tudnak ilyen kemény műszerésztechnót ennyire elegánsan tolni.
Vasárnap kora délután a fesztiváltéren csak pár ember lézengett, a négy nap alatt most először volt olyan idő, hogy akár még a vízbe is bemehetett, aki akart. A délután 4-kor indító Kovary nagyszínpados warmupját (ami egyébként végre eltért a szokásos stadionhouse felhozataltól) körülbelül 10 embernek játszotta, ha belevesszük a közben a környéken elhaladókat, kajálókat, mosdóba sietőket is. Aztán amikor szettjének első órája véget ért, meglepő módon ismét leszakadt az ég, mert a hétre úgysem volt még elég az esőből, és a viharos széllel együttműködve kábé 10 perc alatt újra feláztatott minden olyan földterületet, amit nagy munka árán már sikerült valahogy olyanra összehozni, hogy ne úgy nézzen ki, mint valami holdbéli táj. A fesztivál egyik igazi győztese az a talajrendező cég lesz majd, aki ezt a felfordulást rendbehozza.
Az eső csaknem egy órán keresztül annyira ömlött, hogy Kovarynak idő előtt sietve kellett elhagynia az emelvényt, sőt, az őt követő Azealia Banks koncertje is csúszott vagy 15 percet. Amikor feltűnt DJ Yamez (aki kikapcsolt mikrofonnal köszöntötte a közönséget), szinte senki se volt a keménypadlós küzdőtéren, de később sem lettek sokkal többen. Banks amúgy csak olyan fél 7 körül ért a színpadra, és Yamez mellett eleinte egy, majd később még egy háttértáncossal nyomta végig a szűk háromnegyed órás performanszt. Az énekesnő gyakorlatilag megcsúszások nélkül követte le a DJ pakolta alapokat, az Atlantis hangulatos hülyülése, plusz az Esta Noche gitárfunkja, lassan ölő mélyei és fülsüketítőre hangolt sípolásai is nagyon rendben voltak, de a zárásra tartogatott, faék egyszerűségű 212 ellopta a show-t minden addigi elől, itt már a közönség is belejött a dologba, kár, hogy csak az utolsó számra. Banks még mindig jól csavarja ki a mainstream klubzene összes bohóckodását, és simán az egyik legjobb dolog, ami az odd future után a hip-hoppal történt. A hangulat meg az eső miatt olyan volt, amilyen, kábé annyian voltak végig, mint egy jobb napon az egyik mosdóblokk előtt.
Roni Size és MC Dynamite bulija esőben indult a Jager Arénában, és úgy is ért véget, ezért teljesen szellősen álltak mindenhol az emberek, akár még a húsdarálóba is be lehetett volna menni, ha nagyon akarom. A nagy öreg, aki a Pendulum mellett a másik szereplője volt a műfaj egekbe emelésének, változatos dnb-t játszott, hol jungle-be hajló, hol meg teljesen atmoszférikus törteket pakolt, de egy egészen furcsa trap-szerű hibridet és egy kis 2-stepet is bedobott még valamikor az elején/közepén. Ha van közel hibátlan DJ és MC páros, akkor ők biztosan azok, Dynamite-tal folyamatosan figyelték a másikat, sokat jópofáskodtak, például egészen elképesztő helyeken, a döngölés közepén húzták le az egész zenét csak azért, hogy az MC bedobjon valami poént.
A nagy norvég indie dance/nu-disco-hullám három legendája közül az egyik, Lindström olyan 30 ember előtt vette birtokba nagy mosolyok és kézrázások közepette a pultot Lofti Begitől, és a Vōs-sākō-rv-vel egyből megmutatta, mire is kell számítani az este folyamán. A világból kimenő, egymáshoz rendelt szintispirálok az Eg-ged-osistól a Lanzarotéig futottak gyakorlatilag megállás nélkül. Kár, hogy csak fél óráig élvezhettem a dolgot, mert eközben a nagyszínpadon éppen akkor valami szőke holland az egekbe emelte mindkét karját, és aztán le sem engedte őket még két órán keresztül.
Idén Armin van Buuren zárta a fesztivált, aki tovább ássa a saját és a trance sírját, és ahogy tavaly, úgy most is sikerült valami elképesztően parasztra hangolnia a show-ját. Ha csak annyit írok le, hogy elhangzott olyan klasszikusok, mint az Insomnia és az Adagio for Strings kommersz, lebutított elektrohouse változata, szerintem mindenki tudja, milyen lehetett az összes többi. Az a legnagyobb baj ezzel, hogy ha trance, akkor manapság mindenkinek Armin ugrik be, ő irányítja ezt az egész folyamatot, ami a teljes leépülés felé viszi a műfajt. Mert ez már maximum a kiállások szintijeiben emlékeztet néhol trance-re, máshol totálisan ugyanaz, mint az északiak felfuttatott big room house-a, dropostól, dalszerkezetestől, buta vokálhasználatostól. A közönség kitartott a mocsaras küzdőtéren, sőt, még hátrébb is tömött sorok álltak. Kifejezetten vicces volt, amikor Armin arra kérte a tömeget, hogy üljenek le a dzsuvába, majd ugorjanak fel, erre amennyire láttam, csak pár, amúgyis nyakig sáros szeletelő vállalkozott.
Felemás érzése van az embernek az idei Balaton Sounddal kapcsolatban, az idő miatt mindenkinek alapból a sárparti és a képtelen közlekedési viszonyok ugranak be, ezzel az egész meg van egy kicsit lőve, de más téren is voltak problémák. Azt nem írom le, hogy zeneileg még van hova fejlődni, mert ez a fesztivál olyat már úgyse nagyon fog, maximum visszafelé, de az nagyon sokat elmond az egészről, hogy az Angello/Ingrosso/Alesso/van Buuren négyes húzta idén a kínálatot a nagyszínpadon, ami elég szomorú dolog. Megvolt az esély idén is, hogy az átlagnál jobb legyen, a kisebb stage-ek sok rejtett és nem annyira rejtett kincset is hoztak, de az élményt az egyhangú main fellépők, élükön a svéd haknitrióval, plusz a szinte folyamatosan zuhogó eső és a nonstop dagonyázás nagyon lerombolták.
