Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nagy Feró az egyik legviccesebb ember Magyarországon. Utoljára a Galla Miklós-féle GM49 koncertjén röhögtem annyit, mint a Beatrice buliján. Jártam még Quimby-n, Korda-Balázs házaspáron, Ganxsta Zolee és a Kartelen, meg egy olyan produkción, aminek hatására valószínűleg megdöntöttem a koncertről való elmenekülés világrekordját. Hogy melyik volt ez, a cikkből kiderül. Az elmúlt két nap összefoglalója.
Be kell vallanom, hogy Nagy Feró dolgait illetően teljes mértékben elfogult vagyok. A korai Beatricével meg az Ős-Bikinivel ugyanis megkerülhetetlen dolgokat csinált ez a vén gazember, akármit is mond a kormány. A Hova lett... és a XX. Századi híradó lemezek a valaha megjelent legjobb punkzenék között vannak, és igazából a későbbi anyagok sem adnak okot szégyenkezésre. Persze lehet ekézni az öreget a kertévés, bulvármédiás jelenlét miatt - általában a legjobban azok huhognak, akik saját bevallásuk szerint csak ismeretterjesztő csatornákat néznek, ki érti ezt?! - de ezek az érdemek elvitathatatlanok. Innentől kezdve tőlem ott és úgy szerepel, ahogy akar, bármit meg tudok bocsátani, pláne, ha ilyen koncerteket csinál, mint szerda este.
Ugyanis a Ricse 2014-ben is tud és szeret is szórakoztatni, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy épp valamelyik újabb vagy régebbi keletű dalt játsszák, Chuck Berry-feldolgozásra bohóckodnak, vagy épp a republicos Cipő emlékére játsszák el a Repül a bálnát: nem tudnak mellélőni. Feró egy akkora figura, hogy ha egyedül kimenne a színpadra, és egy órán keresztül szövegelne, azt is megenné a közönség. Viszont egy ilyen felállással, mint a mostani, tényleg kenyérre kentek mindenkit. Nincsenek illúzióim, a különböző poénokat, mint a direkt hamisan játszó, "elromlott gitáros" megjavítása pálinkával, meg az ilyen-olyan összekötő szövegeket minden állomáson előadják, de ezen az alapon lehetne baszogatni az AC/DC-t is a felfújható Rosie miatt.
Az, ahogy a zenekar - köztük a Feró által saját gyártmányú fiatal tehetségként bemutatott fia a doboknál - gyakran belülről röhögve alájátszik a főhősnek, tanítanivaló. Magasvári és Laczik urak mindketten mesterei a hangszereiknek, és Nagy Hunor Attila is abszolút felnő a feladathoz. Mondom ezt annak ellenére, hogy mindig is szkeptikus voltam a családi vállalkozás jelleggel működő zenekarokkal szemben.
Feró hetven felé haladva csibészes tekintetű, mókás cukrosbácsiként udvarol a színpadról a huszonéves lányoknak, közben meg végigvigyorogja a koncertet, és úgy adja el a showt, hogy egy percig sem "sok", viszont hihetetlenül szórakoztató az egész. És a sok bolondozás, meg 8 óra munka, Azok a boldog szép napok után levezetésként acapella elénekli Ady Endre "Adjon az isten" versét. Azt gondolom, így érdemes korosodnia egy zenekarnak - a profi játék, meg a sokéves rutin mellett még mindig vannak gondolatok, de Feró és a Ricse minden alkalommal egy kicsit kikacsint a közönségre, nincs túl komolyan véve a dolog, és közben mégis. Engem megvettek kilóra.
Ezek után belenéztünk a Quimby nagyszínpados koncertjébe. Bevallom, velük hasonlóképpen vagyok, mint anno a Kispállal - nagyon sokat hallottam őket egy időben különböző barátaimtól, itt-ott, bulikban, de mivel akkoriban éppen más stílusok irányába volt állítva az imazsámoly, meg ugye fiatal metálos öntudattal derogált volna ilyen alter köcsögségeket hallgatni, sosem tűnt fel, hogy milyen jó dalokat írnak. Így aztán számcímekkel biztosan nem fogok szolgálni, ugyanakkor az első estés Tankcsapdával vetekedő méretű közönség kis túlzással minden sort kívülről fújt. Kiss Tibi kitűnő frontember, egészséges önreflexióval, kicsit kekeckedik a közönséggel, mondván, senki nem tud olyan ordenáré módon bulizni, mind az egyetemisták, majd azzal buzdítja őket, hogy "Nyugodtabban!" meg "Halkabban!" Az ilyen arcokat bírom, és hát a produkció is nagyon rendben van, nem véletlenül tartanak ott, ahol.
Egyetlen gondom, hogy a hangzás a magas frekvenciáknál bántóan fülsértő volt, pedig a keverőpult környékén álltunk. Néhány megafonba énekelt sor, illetve billentyűs rész úgy érvényesült így, mintha késsel hasogatták volna a dobhártyámat, pedig már rég megsüketültem félig az elmúlt tizeniksz év alatt. De ez volt az egyetlen negatívum, a zenekar - élükön Gerdesits Faszival, akinek dobjátéka hallatán minden alkalommal elismerően bólogatok - kitűnő formában volt.
Később átmentem Korda Györgyre. Bevallom, messzemenőkig elítélem, ha valaki olyan ciki, hogy az már jó - alapon jár koncertre. Utoljára vagy tizenhárom éve tettem ilyet, amikor Uhrin Benedek miskolci buliján léggitároztam saturészegen a haverjaimmal, de mentségemre szolgáljon, hogy végig Hypocrisyt hallgattam közben walkmanről, és azóta már nagyon szégyellem is ezt a sötét foltot a múltamban. Szóval mindig érdekes megfigyelni azt, hogyan szórakozik a szépreményű ifjúság a nyugdíjaskorú táncdalénekesekre, mert sosem tudom eldönteni, tényleg élvezik-e, vagy csak poén az egész. A megfejtés nyilván valahol a kettő között van.
Babos Gyula jazzgitáros nyilatkozott valami olyasmit egyszer, hogy annak idején a Kex, Syrius zenekarok koncertjén mindenki mindig baromi progresszív és előremutató volt, csak aztán hat Kőbányai után már a Már minálunk babámat énekelte az egész Ifipark. Valami ilyesmit vélek felfedezni abban a jelenségben, amikor Korda Györggyel és Balázs Klárival egy teljes sátornyi fiatal énekli alkoholos befolyásoltságtól függetlenül azt, hogy Szeress úgy is, ha rossz vagyok. Hozzá kell tennem, hogy ahogy egymás kezét fogva éneklik ezt a színpadon, én is elmosolyodok, mert tényleg aranyosak, cukiságfaktor az egekben, plusz Klárika az egyik dal végén produkál egy olyan Diamanda Galast idéző hangkitartást, amit biztosan hallucinációnak értékeltem volna, ha történetesen nem vagyok színjózan.
Coming out. Az utóbbi időben sokkal elfogadóbb lettem, és letettem arról, hogy bárkit is megtérítsek, miszerint amit én szeretek, az jobb annál, mint amit ő szeret. Tehát a tolerancia és a széles látókör szellemében belenéztem a Kordáék után következő Brookly Bounce előadásába is - a koncert kitétel itt erős túlzás lenne. A hozzájuk hasonló produkciókra mindig is úgy tekintettem, mint egyfajt újrafutózott Boney M.-re. A producer megcsinálja a számokat, a zenekar "tagjai" meg gyakorlatilag lecserélhető biodíszletek a kirakatban. Ugyanakkor enyhén szólva nem volt türelmem megvárni a Take a Ride meg a The Real Bass slágereket - emlékszem, ezt a kettőt baromi sokat adták a Viván - mivel olyan huszonhét másodperc után úgy értékeltem, hogy becsempészni sem tudnék annyi piát, hogy ezt lakossági szeletelést élvezzem, nemhogy vásárolni. Ezek szerint még mindig van mit tanulnom.
Az este folyamán volt még Ganxsta Zolee és a Kartel. Ők ugye néhány éve szélnek eresztették OJ Sámsont és Ganxsta Steve-et, majd összelapátoltak egy kitűnő kísérőzenekart. Ebben a felállásban még nem láttam őket, de nagyon kellemes csalódás ért. A mostani hangzás a formátumnak megfelelően kicsit rockosabb, mint a klasszikus lemezeken, néhol olyan érzésem volt, mintha a Red Hot Chilit látnám Zoleeval meg Big Daddy Lacával a fronton. Érdekes volt így hallani a Való világ, Keleti oldal, nyugati oldal, Vato Loco-féle dalokat, de egyáltalán nem kellemetlen. Különösen Markó Ádám teljesítményén voltam elképedve, hihetetlenül jó dobos, élvezet volt figyelni a játékát. A Jó, a Rossz és a Kartel refrénjébe olyan duplázásokat tett, ami több alkalommal késztetett káromkodásra, ezzel szerintem mindent elmondtam. A közönség kicsit fáradt volt már, de Zoliék megtettek mindent a jó hangulatért, és nyilván örültem, hogy hallhatom ezeket a klasszikusokat élőben.
A csütörtöki nap elég visszafogottra sikerült, későn is értünk ki, így teljes hosszában csak az Aurórát sikerült megnézni. A győri őspunkok kifejezetten jó formában voltak, bár számomra a középtempós dalaik eléggé egybefolynak, de nyilván egy Előre kurvák, gengszterek, egy Bella Csao, meg egy Kifacsart citrom még a legfáradtabb nézőt is képesek felpörgetni. A közönségben még egy hatvan feletti hölgy is pogózott, gondolom, még az Auróra Cirkáló demó idejében lett rajongó. Vigi nagyon szimpatikusan többször is megköszönte a lelkesedést mindenkinek, szóval a maga módján ez is egy hibátlan koncert volt, náluk meg biztosan nem fogja senki sem számon kérni, ha egy-két hang kicsit arrébb csúszik a szólókban.
Ma folytatódik a menet, és a sofőrködés okán porzó vesével végignyomott előző két nap után némi rock n'roll életstílusra is van esély. Hogy ez jót vagy rosszat jelent a memoárok szempontjából, azt majd meglátjuk.
