Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A popmatters.com nemrég közölt egy összeállítást Jesse Finktől, aki The Youngs: The Brothers Who Built AC/DC című könyvével vált ismertté (részletesebb infók a könyvről itt). Fink a tíz kedvenc AC/DC-számát szedte össze, és mindegyikről mesélt valami érdekes háttérsztorit is. Íme a lényeg magyarul, a teljes anyagot pedig megtaláljátok az eredeti cikkben.
10. Bedlam in Belgium (Flick of the Swich, 1983)
A szám egy 1977-es balhét dolgoz fel, ami a zenekarral egy belga színpadon történt. A srácok megsértették a csendrendeletet, ezért kerültek összetűzésbe a helyi hatóságokkal. Az egészben az az érdekes, hogy a szöveget Brian Johnson írta, olyan beleéléssel, mintha ő lett volna ott Bon Scott helyett azon az estén.
9. Spellbound (For Those About to Rock We Salute You, 1981)
A dal Mutt Lange producer zsenialitását dicséri, aki képes volt az amúgy is erőteljes AC/DC-hangzást tovább keményíteni. Az album után, amin ez a záró szám, Lange nem dolgozott többet a zenekarral, így ez a dal korszakhatárnak tekinthető. A Back in Blackhez képest a For Those About to Rock egyébként nem fogyott túl jól, ami főleg annak köszönhető, hogy a kettő között az Atlantic úgy döntött, végre Amerikában is kiadja a máshol már 1976-ban megjelent Dirty Deeds Done Dirt Cheapet.
8. Down Payment Blues (Powerage, 1978)
A Powerage egyik legjobb számában megjelenik Bon Scott többször is előkerülő témája, a Cadillac. Aztán két év múlva jön a Back in Black, Scott halott, Brian Johnson pedig egy Cadillacről énekel a címadó dalban. Miért? A kérdésre talán az a válasz, hogy Bon Scottnak köze lehet a Back in Black megírásához is. Mindenesetre Scott édesanyja később tett utalást arra, hogy az énekes dolgozott az albumon, és igazi átütő sikert és meggazdagodást vár tőle.
7. You Shook Me All Night Long (Back in Black, 1980)
Ez a szám a legtöbb összeállításban szerepelni szokott. A kérdés az, hogy ki írta? A Mötley Crue korábbi menedzsere, Doug Thaler, aki az AC/DC-vel is dolgozott együtt, meg van győződve róla, hogy a dal szövegét Bon Scott írta. Ezzel a véleménnyel egyetért Fink is, aki szerint Brian Johnson nem lett volna képes ilyen lendületes és eszes szöveget írni. A másik érdekesség a dallal kapcsolatban az elején lévő riff, vagyis az, hogy az mennyire hasonlít erre a számra. Előadójának, a Head Eastnek ráadásul előzenekara is volt az AC/DC, úgyhogy biztosan nem volt ismeretlen Youngék számára a Never Been Any Reason.
6. Rock ’N’ Roll Damnation (Powerage, 1978)
A Rock ’N’ Roll Damnation a zenekar első olyan száma, ami felfért az angol slágerlistákra, és az egyik utolsó a klasszikus boogie dalaik közül. A szám létrejötte nagyban köszönhető az Atlanticnál dolgozó Michael Klenfnernek, aki visszaküldte a srácokat a stúdióba, hogy írjanak egy rádióslágert, miután leszállították a Powerage első változatát.
5. Live Wire (TNT, 1975; High Voltage, 1976)
Ez az a dal, amit először játszott a zenekar az Egyesült Államokban, és Angilában is ezzel kezdték első koncertjüket. Jó példája annak az erőnek, ami talán csak az AC/DC zenéjéből sugárzik ennyire határozottan. Mark Evans úgy írt róla, hogy annyira erőteljes volt a dal, hogy amikor játszották, úgy érezte, elemelkedik a földről. Jimmy Douglass hangmérnök szintén ezen szám kapcsán jutott arra a következtetésre, hogy nincs még egy olyan erőteljes zenét játszó zenekar a világon, mint az AC/DC.
4. It’s a Long Way to the Top (If You Wanna Rock ‘n’ Roll) (TNT, 1975; High Voltage, 1976)
George Young zsenialitását dicséri a dal, a skót duda az ő ötlete volt. Ez volt az első szám, ami felkeltette az amerikai rádiók érdeklődését. Elsőként Floridában játszotta a számot a WPDQ/WAIV rádió, és ott is Bill Bartlett. Azért lehetett ő az első, mert cserediákként Ausztráliában tanult a hetvenes évek elején, és rajta volt az ausztrál lemezcégek levelezőlistáján. A dal persze azóta klasszikus lett, és rengetegen feldolgozták, Fink kedvence a Nantucket-féle verzió.
3. High Voltage (TNT, 1975; High Voltage, 1976)
Az első igazi klasszikussá vált AC/DC-dal, az viszont nem egyértelmű, hogy ki dobol benne. Tony Currenti, aki sessionzenészként dolgozott a zenekarral, azt állítja, hogy ő, és ebben van is valami, mivel Phil Rudd szinte mindig máshogy játssza az intrót, mint ahogy az a lemezen hallható. További érdekesség, hogy a klip alatt hallható közönségzajt a rendező Larry Larstead George Harrison Concert for Bangladesh című albumáról nyúlta.
2. Soul Stripper (High Voltage, 1975; ’74 Jailbreak, 1984)
A második helyezett Malcolm és Angus közös szerzeménye, a Soul Stripper lett, az egyik olyan szám, amely nem került fel a High Voltage amerikai verziójára. Ebben is Tony Currenti dobolt, aki Finknek elmondta, hogy több mint négy évtized után ismét szeretne játszani. Tony George kedvenc sessiondobosa volt, több albumon is feltűnt, érdemeit azonban gyakorlatilag sehol nem méltatták. Az ACDC.com-on a Soul Stripper kapcsán viszont megemlítik a nevét, így végül is csak nyoma maradt a rocktörténelemben.
1. Gimme a Bullet (Powerage, 1978)
Ez az a szám, ami a zenekar rajongójává tette Finket, és amelyhez olyan szoros érzelmi szál köti, amilyet el sem tudott volna képzelni korábban. Különleges már azért is, mert nincs benne Angus-szóló, de az igazi érdekesség a számmal kapcsolatban az, hogy valószínűleg a basszustémát George Young játszotta benne. Az albumon több ilyen szám is lehet, aminek az az oka, hogy a felvételek idején Cliff Williams vízumproblémái miatt nem léphetett be Ausztráliába. Cliff végül csak megérkezett a stúdióba, és az ő neve szerepel basszerként az albumon, úgyhogy néhány dalban valószínűleg ő gitározik. Hogy végül melyik számban ki játszott a basszusgitáron, nem lehet tudni.
