Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Sziget első hivatalos napján akkora tömeg gyűlt háromegyed hatra a nagyszínpad el, amekkora egy hétvégi főzenekaron szokott lenni. Alább olvasható mire mulattunk szerdán. (Fotó is van sok, olyan is amiről nem írtunk, például Jake Buggról vagy Miles Kane-ről. Készítette őket Martin Wanda.)
A nagy tömeg
Az Imagine Dragons azon kevés zenekarok egyike, amely annak ellenére is tudott írni több mai rádióslágert, hogy nem elektronikus zenét csinál. Ezzel együtt azt is el lehet mondani róluk, hogy nagyon aktuálisak, és nem csak több éves csúszással jönnek el Magyarországra, mint ahogy az általában lenni szokott az ilyen előadókkal. Ennek megfelelően a 17:45-ös kezdéshez képest elég sokan összegyűltek a nagyszínpad előtt, aztán pedig kifejezetten sokan énekelték együtt a dalszövegeket a zenekarral. A hálás fogadtatás egyébként láthatóan nagyon tetszett nekik, Dan Reynolds frontember a tömegbe benyúló folyosóra is lement, sőt, állandóan ott szaladozott a színpad helyett.
Az Imagine Dragons gondtalan zenéje a közönség nagy részét magával ragadta, még akkor is, ha objektíven nézve a koncert nem volt jó. Vagy inkább úgy mondanám, hogy nem volt elég érdekes és izgalmas. Hiába dobtak be egy Song 2 feldolgozást is, az, hogy a négy leghíresebb számukból hármat a koncert legvégén játszottak el, elég rossz döntésnek bizonyult. Hiába írtak ugyanis nagy slágereket, a többi daluk messze nem ilyen jó, sőt, van egy-két kifejezetten unalmas is. Aztán persze ez lehet, hogy fel sem tűnik, ha a töltelékszámok tényleg a jók közötti töltelékek lettek volna. Nagy gond azonban így sem volt ebből, a Sziget pont az a hely, ahol egy ilyen felszabadult életérzést sugárzó koncert tökéletesen tud működni. Mikor pedig legközelebb jönnek majd, valószínűleg már kevesebb töltelékszámra lesz szükségük. (Magyar Ádám)
Az öregasszony
A Placebo tavaly jelentkezett a Loud Like Love című lemezével, amit én isten bizony nagyon meg akartam szeretni, és ha tizenötször nem hallgattam végig, akkor egyszer sem. Mégis azt éreztem, hogy az egész olyan erőtlen és semmilyen és egy idő után el is felejtettem a szimpla létezéséről is. Aztán mikor kiderült, hogy fellépnek megint nálunk, elkezdtem aggódni. Eddig akárhányszor jött a Placebo, én ott voltam és élveztem. Most pedig ahelyett, hogy vártam volna, gyomorgörcsöt kaptam, mert mi van, ha ezt az új lemezt erőltetik. Még azt se mertem megnézni, hogy mi ennek a turnénak a setlistje, mert tudtam, hogy amennyiben három dalnál több lesz az albumról, akkor utálni fogom a koncertet, pedig az nem lehet, hogy én egy Placebo-koncertet utáljak. Ennek ellenére a zenekar nagyon erősen kezdett és jól is szólt, igaz simán előre lehetett sétálni a tömeg elejére, míg előtte, az Imagine Dragonson mozdulni sem lehetett.
Akárki akármit mond, a Brian Molko a divatikon vagy Brian Molko a szexszimbólum korszaknak most már biztos, hogy örökre vége. Szegény nagyjából egy csúnyán öregedő, de azért fiatalos asszonynak nézett ki és már a trendisége sincs sehol. Ezt a szerepkört már Stefan Olsdal basszusgitáros-gitáros és Steve Forrest dobos tölti be. Utóbbi lendületes játéka és dinamikája sokat dob a zenekar élő fellépésein, és ne feledkezzünk meg a három kiegészítő tagról sem, akik szintén sokat tettek hozzá a koncert élvezhetőségéhez.
A félelmem viszont beigazolódott, az új lemezt erőltették, bár legalább élőben sokkal élvezhetőbbek azok a dalok is, mint lemezen. Persze bármikor meg lehet venni egy Space Monkey vagy egy Post Blue felidézésével és a Bitter End is jó volt valamint tényleg meg tudok lenni a Pure Morning nélkül is, de ez a koncert akkor is középszerű volt. Nem pusztán a setlist miatt, hiszen mi mást csinálhatna egy zenekar, aki az aktuális lemezével turnézik, mint hogy azokat erőlteti, de önmagukhoz képest sem volt az egész igazi. Kicsit nyugdíjas, kicsit erőtlen, de élvezhető, táncolható, énekelhető, és aki meg tudta szeretni az új lemezt, annak bizonyára sokkal nagyobb buli volt, mint nekem. (Juhász Edina)
A drop
A Sziget első rendesen megtartott napján megtörtént az, amire pár éve gondolni sem mertünk volna: az évi rendes Placebo igazából csak felvezette a főattrakciót, ami a dubstepet, brostepet és egyéb hülye nevű stílusokat teljesen kisajátító Skrillexet. A sztori kulturális jelentőségéről nem írnék, a fellépésről pedig szintén szigorúan csak röviden. Tehát Skrillex zenéje egy nagy-nagy drop, amire lehet a levegőbe öklözni vadul, érezhetjük a karpediemet, ráadásul hangos is. Ha berakja a nagyrészt rettenetesen gagyin kevert mixét Winampba, és otthagyja az egészet a nagyszínpadon, akkor is pontosan ezt az élményt hozta volna, és azzal sem sikerült igazán semmit hozzátenni a bulihoz, hogy ugrált a pultja mögött. Mivel a közönség megőrült rá, ezért nem lehet elvitatni a tényt, hogy jó buli volt, és úgy tűnik, rajtam kívül tényleg senkit sem zavart az, hogy az intróként használt Oroszlánkirály-betétdalon kívül egyetlen tényleg emlékezetes pillanatot sem tartalmaz egy Skrillex-fellépés. (Fekő Ádám)
A mulattató
Egy valami biztos ebben az életben: Aradszky László még akkor is mulattatni fog, amikor vidéken poszt-apokaliptikus bandák rabolják ki a Family Frost furgonjait. A művész urat egy percig nem zavarta, hogy ezúttal célközönségénél kb. 110 évvel fiatalabb átlagéletkorú hallgatóság elé kell elhintenie muzikális rózsaszirmait. Lászlónk nem hogy az „örökifjú”, de a „hegylakó” jelzőre is joggal szolgálna rá: 79 éves kora ellenére szó sem volt Uhrin Benedekes manírokról, ha csak azt a csúnya félplaybacket (pontosabban háromnegyed, ugyanis némi éneksáv is vegyült a zenei alapok közé) nem vesszük annak. És téved, aki azt gondolná, hogy művészünk ma már csak az Isten véled, édes Piroskámmal dúlja fel a nyugdíjasotthonok nyugalmát, mi több, új dalokból már-már zavaró mértékű túlkínálat volt. A pokol mégis csak a slágerdalok jóvoltából szabadult el igazán. Nem mellesleg a lírai szerzemények alatt abszolvált arckifejezései szemernyi kétséget nem hagytak afelől, hogy szoros rokoni szálak kötik a Tévé Macihoz. (nausea) (Fotó: Katona Ági)
