Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nem számítottam arra, hogy egy eredendően PR-interjúnak indult beszélgetés idáig fajulhat. Ugyanis ez a cikk eredetileg a Telekom Zenetesó szolgáltatásának a reklámozására jött létre. Alapvetően nem akartam egy száraz, alákérdezős reklámcikket írni, amit senki nem olvas el, ezért inkább személyesen ültünk le a zenekarral egy kerthelyiségben. A közel másfél órás interjú végére viszont már biztos voltam abban, hogy ezt a beszélgetést nem szabad vágatlanul megjelentetni. Igazi zenészekkel sikerült megismerkednem, akik külön-külön is kicsit másféle látásmódot képviselnek, ugyanakkor mindannyian tudják, mi fán terem a jó zene, legyen az egy bolgár asszonykórus vagy akár a Pantera. A továbbiakban ők mutatják be kedvenc dalaikat és zenészeiket. A riportot a valóság írta diktafonnal.
VQ (Skardelli Viktor, basszusgitáros): Ami eszembe jut hirtelen... az nem egy zenekarhoz kapcsolódik. Ez Nikola Parov, illetve három etno énekes, Herczku Ági, Szalóki Ági és Bognár Szilvi kooperációja. Kiadtak egy lemezt pár éve, aminek a címe Szájról szájra, és ezen van egy dal, az Elmegyek, amit különösen szeretek. Tökéletesen keveredik benne a magyar népdalok melankolikus világa a mulatósabb, sokszor energikusabb délszláv zenével.
A dal szövege nem egy vidám témát dolgoz fel, ugyanakkor Nikola Parov és a zenekar által beemelt, délszláv vidékről hozott, egészen más kultúrájú, sokkal vidámabb hangulatú népzene egy egészen sajátos ízt ad az eredetileg kesergőgént induló számnak. Tökéletesen ötvözik ezt a két világot. A dal szövege teljesen más tartalmat kap azáltal, hogy ilyen zene kerül alá. Ahogy elkezdődik, az még az eredeti népdalt idézi. Szomorkásan indul egy dallam az énekkel, aztán egyszercsak bejön a zene és teljesen más értelmet nyer a nóta.
Ha jól emlékszem, ő a Barbaro alapítótagjai között is ott volt, nem?
VQ: Igen, ő már vagy huszonakárhány éve benne van ebben a világzenei dologban. Jó pár éve már elsősorban - ha jól tudom - Herczku Ágival dolgozik együtt, és ezen a lemezen is ő énekel többek között.
Zenészként, basszusgitárosként amúgy ki inspirál?
VQ: Az az érdekes, hogy engem a basszusgitár, mint hangszer, nem különösebben érdekel. Persze van olyan basszusgitáros, aki inspirál zenészként, de jobban szeretem a zenét egy komplex egészként figyelni, sokkal jobban érdekel az összkép. Ha basszusgitárost kellene mondanom, akkor egyébként Flea-t említeném a Red Hot Chili Peppersből, de szerintem ezzel minden második basszusgitáros így van.
Számomra a Chilivel kapcsolatban a legérdekesebb az volt, amit Kiedis könyvében olvastam, hogy az egyik dobosukat például annak ellenére, hogy minden oké volt vele, kirúgták, mert nem érezték a kémiát vele zenélés közben.
VQ: Dave Navarróval is ugyanez volt. Miután kilépett Frusciante, megcsinálták vele a One Hot Minute lemezt, ami amúgy az egyik legjobb anyaguk, és mégsem játszanak róla semmit, mert vele sem volt meg az igazi összhang. Pont erről beszélgettünk Kristóffal tegnap. Flea-vel amúgy láttam ilyen oktató jellegű videókat, amikor egy formával beszélget a kamera előtt, és még akkor is árad belőle az energia, ahogy ül az interjú közben egy basszusgitárral a kezében. Néha játszik egy-egy groove-ot. Közben simán elrontja, néha kicsúszik a tempóból, de így is olyan stenk van benne, ami elképesztő.
Kivel folytassuk?
Kristóf (Svajcsik Kristóf, gitáros, alias Jules): Kezdem egy meglepővel, jó? Igazából ez egy bolgár asszonykórus... (Az asztalnál itt többen felröhögnek.)
VQ: Elég sok délszláv hatásunk van ezek szerint. Inkább valami világzenei blogban kéne megjelentetni az interjút.
Kristóf: Nem hallgatok folyton népzenéket, de ez az egyik dolog, ami nagyon durván megérintett, mivel ez egy olyan zene, amihez foghatót soha nem hallottam.
Arra gondolsz, hogy ez ilyen lélekre ható zene?
Kristóf: Pontosan. És közben elképesztő profizmus van benne úgy, hogy ők alapvetően népzenészek.
Nyilván ha technikai szempontból figyeled, és van füled hozzá, akkor hallhatod, hogy tényleg borzasztóan nehéz ének-technikailag, ugyanakkor nekik teljesen természetesen jön az, hogy sokszor páratlan ritmusokban énekelnek, meg olyan szólamvezetések vannak, amik az európai pop- vagy bármilyen zenében egyáltalán nem megszokottak. A szöveget ugyan nem értem, mert nem tudok bolgárul, de némelyik le van fordítva angolra, és elég egyszerű a mondanivaló, tehát ebből a szempontból nem sokban különbözik a magyar népzenei világtól. Általában kétféle emberrel találkozom: van, aki hasonlóan reagál mint én, de volt aki azt mondta, hogy neki ez csak zaj, és nem tudja értelmezni.
Ezen mondjuk nem lehet csodálkozni. Egy rádiós popzenén edzett fülnek nem megszokottak a páratlan ritmusok, meg az ilyen típusú dallamvilág.
Kristóf: Persze, de ha belegondolsz, ott a Pink Floyd egyik leghíresebb száma, a Money, ami szintén 7/4-ben van. Bár az tény, hogy nem sokan írnak slágert páratlan ritmusban.
VQ: Stingnek vannak még ilyen számai, a Seven Days például.
Vagy ott van a Hung My Head a Mercury Fallingról, annál nem is tudtam először, hogy mi mennyi.
VQ: Meg a másik, a... mi is a címe? Love van benne meg justice. Love Is Stronger Than Justice! Az is valami 11/8, vagy mi. És az a baromi jó, hogy elsőre meg sem hallod, csak érdekes.
Kristóf: Szerintem ezek pont azok a dolgok, amik ösztönösen jönnek. Az ember kitalál valamit, amiben benne vannak ezek a kis "szabálytalanságok", aztán észreveszed, hogy hoppá, valami nem stimmel, de utána nem akarod megváltoztatni, ha már úgy találtad ki, hanem inkább végigviszed azt a vonalat. Nekem is volt hasonló élményem. Slágert mondjuk nem írtam még páratlanban... (itt többen felröhögnek az asztalnál), de volt már egy csomó ilyen zenei ötletem. A kedvenc hangszerest nagyon nehéz eldönteni, de talán Tom Morello és Scott Henderson.
Tom Morello miért?
Kristóf: Jimi Hendrix óta olyan eredeti gitározást nem nagyon csinált senki. Jó, van még egy-két arc, David Torn például, de Morello még olyan zenét is játszik, ami világszerte ismert. Vannak elborult gitárosok rajta kívül is, de őket általában inkább gitárosok hallgatják. Én is nagyon szeretem például Robert Frippet meg a King Crimsont, de azért magamtól ritkán veszem elő a lemezeiket. Viszont a RATM anyagait mind a mai napig sokszor hallgatom.
VQ: Tom Morello volt talán az első, aki mondjuk úgy, a "dobozon kívül" tudott gondolkodni gitározásban. Tehát egyáltalán nem gitárként használta a hangszert. Mondta is valamikor, hogy igazából ő nem is szeret gitározni, sőt valójában DJ akart lenni, meg scratchelni akart, és ezt a szemléletet alkalmazta gitárra.
Scott Henderson?
Kristóf: Azt a fajta gondolkozást a zenéről és a gitározásról, ami Jimi Hendrixtől származik ő vitte a legtovább.
A Tore Down Houes című lemeze 1997-ben az év blueslemeze lett, úgy hogy közben elég erőteljes elrugaszkodások vannak a blues tradicionális formáitól. Nála egyesül a sound, a zeneiség, és kreativitás a számomra legtökéletesebb formában. Gyakorlatilag stílust teremtett és tényleg egy hangból meg lehet mondani, hogy ő játszik. Mondhatok még egyet?
Persze.
Kristóf: A Beatlestől a Because, az Abbey Road lemezen van rajta.
Sanyóca (Bártfalvi Sándor, énekes): Életemben nem hallottam!
Kristóf: Na ez az! (Össznépi röhögés.) A legtöbb ember, amikor azt mondja, hogy nem szereti a Beatlest, általában azokra a dalokra gondol, amikkel befutottak, tehát a gombafejes korszakra. De azt kevesen tudják, hogy ők az ötödik stúdiólemez után már nem is koncerteztek, és ekkor készült egy csomó nagyon fontos lemezük, amikért én a mai napig tisztelem és szeretem őket.
A Because valójában Beethoven Holdfény szonátájának egy részlete visszafelé. Yoko Ono zongorázta a darabot otthon, és Lennon mikor meghallotta az első pár ütemet, megkérte, hogy játssza el visszafelé. A kíséretben fel is lehet fedezni, hogy úgy indul, mint a Beethoven-darab és erre írtak egy háromszólamú, szerintem gyönyörű énekdallamot. A szöveg és a zene itt nagyon erős egységben van. Külföldi zenéknél volt már olyan csalódásom, hogy lefordítottam egy számot, és a szöveg tartalma kevésnek tűnt a zenéhez képest, de ez pont nem ilyen.
Dani (Zsombó Dániel, billentyűs): Közben eszembe jutott nekem is, az egyik kedvenc „zenekaromat” választanám, ők lennének a Pepe Deluxé. Ők egy ilyen finn...
Kristóf: Népzene!
Dani: Neeem, azt a vonalat most megszakítom! Elektro projekt. Legyen tőlük a Queen of the wave albumról a Go Supersonic. Az előző albumoknál (például Spare Time Machine) még az volt a munkamódszerük, hogy nem csináltak egyből konkrét számokat, hanem inkább csak adott hangulatokra, hangszerelésekre épülő számrészleteket, montázsokat. Ha a tempó meg a hangnem stimmelt, akkor elkezdtek ezekkel sakkozgatni. A folyamat végén aztán kijöttek olyan komplex dalok, amelyekre a fentiek miatt többnyire egyáltalán nem húzhatók rá a hagyományos popklisék vagy dalszerkezetek. Elkezdődik például egy szám ilyen trip-hop, r’n’b alappal és átmegy mondjuk egy oratóriumba. Ami baromi érdekes számomra ebben, hogy ennek ellenére mégis megvan az egésznek az egysége, hallgatható. Nem megy át a dolog ilyen zord egyénieskedésbe.
Viszont a legutóbbi, Queen of the Wave albumuk már más, ez gyakorlatilag egy konceptalbum, kicsit ilyen pop-opera jellegű, de szintén nagyon hallgatható, hihetetlenül érdekes hangszerelések vannak benne. Például elég furán hathat egy klasszik rock alapra ráhúzott csemballó futam, de bevállalták. Három ilyen DJ, vagy inkább producer arc csinálja a zenét, de az utolsó lemez teljesen akusztikus módon, hangszerekkel lett felvéve.
Ezt akartam is kérdezni, hogy hangmintáznak, vagy vannak élő hangszerek is?
Dani: A régebbi, „sakkozósabb” albumokon inkább mintáztak. Az utolsó albumom élő dob van szinte végig, nagyon jók a ritmusképletek. Ezekre átlagos rock- vagy popzenében azt mondanád, hogy teljesen szét van dobolva, de itt valahogy működik. Emellett rengeteg Hammond, EP-k és analóg szintik kerülnek elő.
Szerintem nagyon izgalmas, hogy ezeket a klasszikus hangszereket ilyen ritmusokkal keverik, néha teljesen váratlan zenei környezetbe helyezve és ennek ellenére tök jól működnek együtt.
Kedvenc hangszeresként meg... Én ugye billentyűs vagyok, de elsősorban olyan alkotókat követek, akik amellett, hogy jó billentyűsök, nagyon jó producerek is. Ha egy klasszikusabb arcot akarnék mondani, akkor az lehetne...
Sanyóca: David Guetta!
Dani: ...Keith Emerson az Emerson, Lake & Palmerből. Nagyon jó billentyűsnek tartom technika, hangszínhasználat, kreativitás tekintetében is, bár a „színpadi aktivitása” nekem néha már kicsit sok. Keményen elvont dolgokat is csinált anno, szétmarcangolt egy orgonát vagy késeket döfött bele, felborította, satöbbi. Mondjuk ez nekem pont nem tetszik, én ezt nem csinálnám vele, de mindegy.
A hangszerzúzást amúgy menő dolognak tartod?
Dani: Nem. Eleve olyan ritkán tudok hangszert vásárolni, hogyha végre egyszer megveszem, akkor nem akarom összetörni soha. De persze értem mire gondolsz. Lehet, hogy adott zenei környezetben, zenekaroknál, mondanivaló miatt működhet, de én nem látom azt, hogy a saját dolgainknál vagy azoknál, akiket én hallgatok ez indokolt vagy menő lenne.
Kristóf: Régebben talán megvolt ennek a dolognak a tartalma és az adott korban a jelentősége, de mostanában ilyet csinálni már gáz.
Dani: Akkor lehet ennek az egésznek értelme, ha átjön az, hogy ezzel mit akarsz mondani, de az, hogy lázadunk és összetörünk egy gitárt, az semmi.
Sanyóca: Például ha apád mindig csak a gitárját buzerálta otthon, és ezért nem foglalkozott veled, akkor indokolt.
Dani: Ha pedig inkább produceri oldalról közelítek, akkor az Air nevű francia együttest mondanám. Ők alapvetően duó, az egyik srác, Nicolas Godin inkább basszusozik, a másik, Jean-Benoît Dunckel pedig billentyűs, de mindketten nagyon jók producerként is. Tőlük mondjuk a La Femme D'Argent számot, ez egy nagyon lassan, hosszan beinduló track. Általában is jellemző a dalaikra ez a nyugodt, levegős („air”), intim hangulat, de ugyanakkor bennük van a tipik franciás elektró jelleg is mint például Daft Punk vagy Justice.
Sanyóca: Ami a részemről meglepő, de nagyon-nagyon szeretem, és meghatározta a gyerekkoromat, az a Deep Foresttől volt a Márta dala. A lényeg, hogy Görögországba utaztunk a szüleimmel, ezt az egy CD-t vittük, és gyakorlatilag ronggyá hallgattuk az úton. Aztán ott van Otis Redding, tőle gyakorlatilag minden, de ha egyet kellene kiemelni, akkor a mondjuk legyen a Fa-Fa-Fa-Fa-Fa. Ez a soul vonal nagyon megfogott, apukámtól jött az egész ügy, imádtam a hangját, zseniális énekesnek tartom, sajnos elég korán meghalt az öreg.
Kristóf: Mármint Otis Redding, nem?
Sanyóca: Persze, Otis Redding. Apukám él és virul hál' istennek. Nagyon bejön az az életvidámság, ahogy énekelt az öreg. Mindig imádtam azt is, ahogy kommunikált a közönséggel. Néztem tőle egy csomó régi koncertfelvételt, és még az ilyen ezekkilencszáznemtudomhányas videókról is átjön az energia.
A másik nagy kedvencem Jamie Lidell Multiply című száma, amit szerintem ötezerötszázmilliószor hallgattam meg eddig. A csávó miatt elmentünk már összesen három alkalommal külföldre Kamával. Gyakorlatilag miatta kezdtünk el zenélni, az egész Mary Popkidsről ő tehet. Ez volt az első szám, amit megtanultunk. Találkoztunk is vele, nagyon nyitott arc, utána már névről ismert minket. Jó, nem névről, hanem úgy hívott minket, hogy "Budapest crew". Be is mehettünk hozzá az öltözőbe, elénekeltük a kedvenc számainkat tőle, neki is meg vele is. Szerintem a világon nincs még egy olyan jó énekes, mint ő.
Mikor és hol volt ez?
Sanyóca: 2009-ben volt az első Linzben. Nagyon kalandos volt, mert vonattal mentünk ki, az öcsém, Kama, meg én. A koncert előtt, amikor kajáltak, odamentünk hozzájuk gitárral a kézben, teljesen remegve, eljátszottuk neki a dalt, mondta hogy kurva jó. Aztán elkezdtünk piálni, és úgy alakult, hogy el kellett mennem szarni. Megkérdeztem a portás nénit, hogy mégis hol a WC? Azt mondta, menjek fel az emeletre. Kerestem mindenhol, nem találtam semmit. A folyosón ott állt egy bajuszos fazon, kérdezte, hogy mit keresel itt, öreg? Mondom, a WC-t. Körbenézett, mondta gyere utánam.
Bevitt Jamie Lidell öltözőjének a budijába, mert mint kiderült, ő volt a dobos. Utána próbáltam eltüntetni a nyomokat, ott voltak Lidell parfümjei, azokkal fújtam be mindenfelé a WC-be. Jövök ki, az öreg épp beénekelt, én meg mondtam, hogy Ah hello, I'm sorry, és már rohantam is vissza a többiekhez, hogy elmeséljem a sztorit.
Utána meg jött a koncert, ott voltunk az első sorban. Lidell a szám közepén leguggolt hozzánk és együtt elénekeltük azt a pár sort, teljesen megőrültünk. Ez amúgy fent is van Youtube-on.
Két év múlva elmentünk Brüsszelbe is, nem volt jegyünk, nem volt szállásunk, de vittünk pálinkát, hogy majd iszunk, jól érezzük magunkat, aztán majd lesz valahogy. A koncert délutánján kóricáltunk a városban, hátha összefutunk vele, de végül nem vele találkoztunk, hanem a gitárosával, aki azzal fogadott minket,
hogy "A teremburáját, bazdmeg!"
Kiderült, hogy az édesanyja magyar. Kérdezte, hogy mi a helyzet, mi meg mondtuk, hogy nincsen jegyünk, de be akarunk jutni a koncertre. Mondta, semmi gond, fel lesztek írva VIP-jeggyel, meg minden. A metróban visszafele aztán találkoztunk Jamie-vel, mondtuk, hogy jövünk a koncertre, de már van jegyünk. A harmadik ilyen találkozás meg a Millenáris Parkban volt. Mi már nagyon ciki rajongók vagyunk amúgy Kamával. Egy időben minden nap felmentem Youtube-ra, hogy megnézzem a legfrissebb videókat, még az ilyen hulladék, pár megapixeles kamerás koncertfelvételeket is.
VQ: Mondanék közben még egyet, hogy legyen valami gitárzene is. Ez pedig a Pantera, tőlük pedig a New Level. Egész elképesztő, amit produkáltak, a stúdióban, meg a színpadon is, bár azt csak videóról láttam sajnos. Az a gáz, hogy amikor igazán megszerettem őket, akkor lőtték le rá két hétre Dimebaget. Ami nagyon tetszett nekem ebben a zenében, hogy tökéletes keveréke volt a bluesnak és a metalnak. Dimebagnek nagyon komoly blues gyökerei voltak, és ez abszolút hallatszott is rajtuk.
Kristóf: Az biztos! Az apja ilyen helyi country legenda volt, a testvérével Vinnievel meg vagy nyolc éves koruk óta együtt zenéltek. Dimebaget egy idő után már eltiltották attól, hogy bármilyen gitáros tehetségkutatón induljon Texasban államban, mert mindet megnyerte.
Kama (Makumi Kamau, gitáros-énekes): Nekem így a Top 3 számban benne van Bob Dylan Like a Rolling Stone című dala.
Kristóf: Tudtam. El sem kellett volna jönnöd!
Kama: Igazából meg sem tudom határozni miért. Egyszerűen a mondanivalója, Bob Dylan szövegisége nagyon megfogott. Nekem ez "a dal" minden tekintetben. Imádom a Jimi Hendrix féle feldolgozást, és a Rolling Stonesé is elég jó. Nagyon sokat hallgattam egy időben szüleim révén. Mostanában is szoktam, mert szerintem szinte minden benne van, amiről a zenének szólnia kellene.
Például minek?
Kama: Technikai értelemben például nem egy nagy valami, most is mikor hallgattam, észrevettem, hogy tele van pontatlanságokkal, de ezzel együtt organikus, és ez nagyon fontos a zenében. Néha azt érzem, hogy sokaknál túlságosan előtérbe kerül a technika, ki milyen gyorsan gitározik. Bob Dylan viszont kiáll egy gitárral, félrészegen, egy nem feltétlenül kiemelkedő hanggal, és nem tudsz máshova figyelni, mert az előadásmód meg a mondanivaló annyira magával ragadó.
Kristóf: Őt én is nagyon szeretem, de nem feltétlenül mint előadót, hanem inkább mint dalszerzőt. Nem véletlen, hogy az egyik legtöbbet feldolgozott ember. Még a Rage Against The Machine is dolgozta fel számát.
Vagy mondjuk a Ministry.
Kristóf: Persze, sorolhatnánk. Nekem elsősorban ő dalszerző, és a szövegei is nagyon jók.
Kama: Meg eleve ő egy költő. Az egész köré egy nagyon sokrétű kulturális teret alakított ki. Volt például az a Rolling Thunder Revue, amikor nem csak zenészeket vitt magával, hanem ott volt Allen Ginsberg, aki felolvasott, meg az egésznek az akkori beatnemzedéknek a világa, ami egy nagyon izgalmas kor volt. Meg ugye hozzá kapcsolódott a The Band, akik nem is egy supergroup volt, hanem Bob Dylan nekik írt számokat. A másik pedig, akit mondanék, az Kanye West, aki szerintem a modern...
Sanyóca: Mozart!
Kristóf: Bob Dylan!
Kama: Haha, igen. Ő az az ember, aki ebben a modern zenei katyvaszban előre viszi a dolgokat. Nagyon kevés embert tudok, aki szélesebb közönség számára is újító dolgokat tud felmutatni. Most például a legutóbbi albumán is nagyon jól reflektál a különböző társadalmi jelenségekre, ami most talán sokkal bonyolultabb, mint bármikor a történelemben, hiszen jóval több síkon mozog ez a kulturális tér. Hihetetlen izgalmas és előremutató zenében is. Róla mondta Rick Rubin, hogy nem tud más popzenei előadót mondani, akinek ilyen konstans színvonalú az életműve. Kanye West azt hiszem úgy kezdte, hogy Jay-Z-nek meg Nas-nak is producerkedett és aztán kezdett el rappelni.
Dalt tudsz mondani?
Kama: Legyen mondjuk a New Slaves. A végén ott van a melyik... a Gyöngyhajú lány az Omegától. Ezt a számot Grammy díjra is jelölték. Az érdekesség ebben, hogy ha tényleg megkapja a díjat a szám, akkor Presser Gábor is Grammy díjas lett volna. Illetve a régi soul zenék is nagyon közel állnak hozzám. Wilson Picket, Otis Redding, Ray Charles, stb. Gitárosként meg Robert Johnson. Azt hiszem, ő volt az egyik első tagja a huszonhetesek klubjának, nagyon fiatalon halt meg, valami tizenkét dal maradt csak utána.
Egyszer láttam egy interjút Claptonnal, amikor Keith Richard-szal beszélgettek arról a legendáról, hogy Robert Johnson eladta a lelkét az ördögnek, hogy ő legyen a legjobb gitáros a földön. Ő ilyen kis klubokban zenélt szerte az országban, nyilván mindenhol volt valami barátnője is, és egy hónapra eltűnt. Majd amikor megjelent, jobb volt mindenkinél. Clapton meg Richards arról beszélgettek, hogy végig azt hitték, hogy valójában két gitáros játszik, mert olyan komplex és egyedi gitározás van a zenéjében. Annyira nehéz autentikusan eljátszani, hogy Claptonnak is nagyon sok idejébe telt lemodelleznie a témákat, amikor a tribute albumot csinálta. Johnsonnál olyan ős-blues van – nem a technika meg a gitározás miatt – amiben hallod, és érzed, hogy ott vagy, és üldöz az ördög kutyája, meg ilyenek. Pedig koszos, kezdetleges felvétel és mégis.
Nektek amúgy mi a legfontosabb a zenében? Az üzenet nyilván nem mindegy, de mennyire fontos például a technikás játék?
Kama: A kettőnek érdemes szerintem összeérnie. A képzettség persze fontos, de erre szokták azt mondani, hogy igazából pont annyi technikai tudásra van szükség, amennyivel ki tudod fejezni magad.
Kristóf: Ez attól is függ, hogy ki hogyan éli meg a zenét. Vannak olyanok, amik soha nem írnak egy hangot sem, de bármit le tudnak játszani, és így érzik teljesnek a zenei munkásságukat. Ők ezzel teszik hozzá a magukét a zenéhez. Van ahol meg minden egyben van. Az egyik legnagyobb példaképem amúgy Duke Ellington gitárosa, aki negyven éven keresztül egyszer sem szólózott. (Ismételt össznépi röhögés.) De az ilyen zenekarokban nagyon nagy fegyelem volt ám. Duke Ellington például olyanokat csinált, hogy odament az egyik szaxofonoshoz, és mondta neki, hogy tök jókat játszol, de a másik szaxis azt mondta, hogy ő ezt jobban tudja. Aztán odament a másikhoz is, és elmondta neki ugyanezt, hogy mindketten jobban akarjanak játszani.
Hát igen, motiválni tudni kell!
A beszélgetés ezek után átment kötetlen sztorizásba, így itt volt az ideje a felvétel leállításának.
(x) Ha bármelyik kedvenc dalodat felismerted az interjúban, vagy úgy gondolod, hogy lehet rajtuk kívül is közös kedvenced a zenekar tagjaival, keresd őket a Telekom Zenetesó alkalmazásában!
Zenetesó Facebook: https://apps.facebook.com/zeneteso/?fb_source=search&ref=ts&fref=t
A Zenetesóról és a hozzá kapcsolódó játékról bővebben itt olvashatsz!
