Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Azt nem garantáljuk, hogy a magyar rap idővel egyre jobb lesz, viszont mostani öt kritikánkat aszerint állítottuk össze, hogy a vállalhatatlan produkciótól haladtunk az legkirályabbig. Van itt silány rapmetal, húzós magyar grime, meg olyan lemez is, amit túlzás nélkül nevezhetünk az utóbbi 15 év legjobb magyar hiphopprodukciójának. Részletek a hajtás után.
RA – TMF
Nehéz elhinni, hogy létezik Mr. Bustanál kiszámíthatóbb magyar rapper. Nos, a szíriai származású RA minden kétséget kizáróan az. A Garage istállóját erősítő MC TMF című anyaga egy igazi egydimenziós mozi. RA zenei alapok ügyében minden arabokról szóló sztereotípiát megtestesít. A legborzasztóbb az egészben, hogy pontosan olyan rossz, mint ahogy azt elsőre elképzeli az ember. Persze a millenium környékén Timbaland is előszeretettel nyúlt a Közel-Kelet hangzásvilágához, ám ameddig a szuperproducer kicsavarta a hangmintákat, és új kontextusba helyezte őket, RA a lehető legprimitívebb módon vezeti elő az arab örökséget. Sajnos a végtelenségig elcsépelt beateken a szövegek sem segítenek: van itt ipari keménykedés, ja, meg arab rappelés is, mert az aztán annyira egzotikus, mint egy buszos utazás nyugdíjasoknak Kazincbarcikára. Ha pedig valaki azt a kérdést tenné fel, hogy „de hát mikor hallhattunk mi arab rappet?”, annak az a válsz, hogy bármikor, amikor a YouTube keresőjébe beírod, hogy „arab rap”. Természetesen a lemezen jó pár közreműködő is felbukkan, és ők mind nagyon szeretnének valami arabosat alkotni. Így mérget vehetsz rá, hogy előkerül a Hamasz, az Al Dzsezíra, Szaddam, meg úgy általában minden, amit egy szakmunkásképzős hallhatott a témáról. RA lemeze egész egyszerűen a lenyűgöző, és ezerarcú arab világot egy panel proli heherészésévé alázza. (Értékelés: 1,5/5)
Proof of Life – Elég egy szikra
Még ki sem hűlt a nu metal holtteste, és máris itt van egy erősen megkésett magyar megfejtés a stílusra, a Proof Of Life képében. Az mondjuk alapból érthetetlen, hogy ki volt az az okostojás, aki útjára indította ezt a bandát az utolsó Limp Bizkit album epikus bukása után. Na de mindegy, a POL itt van, mégpedig nem is akármilyen frontemberrel: a mikrofonmester nem más, mint a magyar underground hiphop egyik legrégebbi neve, Artoscsaba. A bemutatkozó EP ettől azonban csak még nagyobb csalódás lesz, hiszen a negyvenéves MC annyira gyermeteg rímeket pakol, hogy az még akkor is égő lenne, ha elvonatkoztatunk attól, hogy a rapcore/nu metal még fénykorába is inkább egy műkemény és műanyag szagú, tv-kompantibilis zeneként lehetne aposztrofálni, sem mint a metál vagy a hiphop valódi ágaként. Szegény Nagyváradi Nelli énekesnő mindent elkövet, de még a keménynek szánt hörgési is standard röhögőgörcsöt indítanak el. És még nem is számoltunk azzal, hogy néha – csak a sikk kedvéért – előkerül egy dubstep ütem is, ami aztán lerombolja a maradék illúziókat is. Összességében a Proof Of Life egy vállalhatatlan, és végtelenül rosszul időzített lemezt rakott össze. Talán 10 év múlva, ha valaki kijön egy hasonló produkcióval, arra el lehet bohóckodni „retró” címmel, de az Elég egy szikra csupán egy újabb példa a megkésett magyar zeneipar ballövéseire. (Értékelés: 2/5)
Márkypapa – Dzsíja 13
Ugyan nem a legismertebb név a hazai rap szcénában, Márkypapa mégis becsülendő a kitartásáért. A magyar gengszter rap felfutásával ugyan nem lett YouTube sztár, mint Mr. Busta és Essemm, hanem megmaradt underground szövegelőnek, aki immáron tizenharmadik éve pakolja a West Coast-os cuccokat kicsiny közönségének. Hogy ennyi évvel a háta mögött Márky miért nem vitte többre, annak valószínűleg a rossz flow az egyik, ha nem is egyetlen magyarázata. A Borsodi MC ugyanis igen magyartalanul löki a rímeket, sokszor hihetetlen fülsértő hangsúlyozással. Ha ezen sikerül túltenni magunkat, a lemez többi része: szövegek, zenék már egyáltalán nem gázosok. Alapok terén Márkypapa meglepő jó ízlésről tesz tanúbizonyságot, és nem csupán egy nyolcmilliomodik Dr. Dre-klónnak tűnnek a lemez instrumentáljai, hanem van rajta minden a g-funkos síptól kezdve a durvulásig. Szövegek terén Márky szintén meglepetés, hiszen a zsánerben szokásos nagyzoló verzékből néha-néha kikacsint a hallgatóra, és megfogalmaz pár velős, akár öntudatosnak is nevezhető rímet, amellyel megmutatja, hogy tisztában van magával, és azért csinál gengszter rappet, mert ezen nőtt fel, és nem azért, mert Keresztapának hiszi magát. A Dzsíja 13 tehát egy felemás lemez, amelyben egyrészt adott egy keményfejű, végsőkig elszánt MC, a stílus minden csínja-bínja, másrészt viszont az egészet agyoncsapja a rettenetes flow, amelyen ha sikerülne csiszolni, Márky egy valóban szórakoztató mikrofonista lehetne. (Értékelés: 3/5)
TheShowCrew – Ez Repp
A Manki meg a Meki, azaz a TheShowCrew ismét egy jó kis lemezzel jelentkezik. A UK hiphop hazai helytartói Ez Repp című anyagukon 10 dal sorakozik, tele grime-os puttyogással, disznó basszusokkal, furcsa ritmusképletekkel, na meg fasza verzékkel, amelyekkel ugyan nem találják fel a spanyolviaszt, mégis ülnek, és a furcsa, angolos kontextustól elvonatkoztatva is egyediek. A lemez különlegességét talán épp pozitivizmusa adja. A Tesók ugyanis ahelyett, hogy a legtöbb magyar MC-hez hasonlóan szapulnák a szcénát, előremutatnak, és az utópikus, sokat emlegetett (egyébként sohasem létezett) összetartás ezen a lemezen valóban körvonalazódik. Hiszen az Ez Reppen békésen megfér egymás mellett Essemm és Sub Bass Moster – még ha nem is ugyanabban a számban. Az album további pozitívuma, hogy egységesen szólal meg, nincs útkeresés, nem vállalnak be egy zongorás szerelmes számot pluszban, hogy arra majd rákattanjon a YouTube-on magyar rappekre kereső tinik hada. Ugyan nagy meglepetések nincsenek a cumón, viszont a letisztult hangzásért és az életszemléletért mindenképpen az erősen ajánlott kategóriába esik. (Értékelés: 4/5)
Makaronin – A Postás mindig 2x Bang-Bang
Emlékszik még valaki a Tisza Area Boyzra? Nos, a tiszavirág életű csapat elsőként hozott össze olyan produkciót, amely egyedi módon az amerikai South Side zenéjét próbálta interpretálni magyar keretek között. A kísérlet megmaradt kísérletnek, ám ami a TAB-nak nem sikerült, a Makaroninnak igen, azaz: hiteles trap zenével robbantani, amely nem csupán egy-két negyven felé közeledő mániákust érdekel, akiknek még Mystikal kazettát másolt Györemix a Syndicate-ben. A Makaronin – Dzsoni és eSGé – olyan természetes lazasággal tolják a magyar földön ismeretlen stílust, hogy nyugodtan nevezhetjük A postás mindig 2x Bang-Bang című lemezüket alapműnek. A srácok a zsáner minden stílusjegyét felvonultatják, miközben nem felejtenek el végtelenül eredetiek maradni. A sötét tónusú hangszerelés mintha csak arra termett volna, hogy az éjszaka közepén bömböltesd a kocsiban, miközben Dzsoniék flow-ja bedarál. Az MRN ostoba frázisok puffogtatása helyett nagy súlyt fektet a szójátékokra, és ugyan nem sokat mondanak, az összkép éppen így lesz tökéletes. Hiszen a trap zenék egyik lényege, hogy a szövegi tartalom helyett csupán a flow visz előre. Ráadásul az éjszakai triphez hangszerelt cuccba kissé beleolvadnak a szövegsávok, és a monoton, ám közel sem egy kaptafa zenék mintegy hipnotizálják a hallgatót. A szóáradatban pedig csak kapkodjuk a fejünket, és ezt az álomba ringató atmoszférát csak néhányszor törik meg vendégszereplők. A Makaronin tökéletesen érti, merre tart a hiphop, és A postás mindig 2x Bang-Bang című anyaguk az utóbbi 15 év magyar rapzenéjének legfaszább hallgatnivalója. (Értékelés: 5/5)
