Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nyilván nem feltétlenül szeretnénk búcsúztatni semmiféle nyarat, és az alább tárgyalt lemezeknek – valamint hamarosan egy második részben bemutatandóknak - még véletlenül sem ez a tematikája, sem külön, sem egybegyúrva. Többször szóba hoztuk már, hogy a legkitartóbb kevésszámú folkos/világzenés, de úgy egyáltalán hagyományosan működő lemezkiadók egyike a Gryllus Kiadó, még azt is meg merik kockáztatni, hogy nyáron is előálljanak pár komoly újdonsággal – bár a régi szisztémák már ilyen értelemben is idejüket múlták, nyilván fesztiválokon, koncerteken érdemes még lemezekkel előállni, egy-egy jól sikerült koncert hevében jut még eszébe az embernek, hogy lemezt vigyen haza. Most három markánsan különböző hang megszólalását segítette megjelenéshez a kiadó, ezeknek a lemezeknek egyetlen közös vonásuk az, hogy régóta úton lévő, tapasztalt muzsikusok albumairól van szó, ám a friss megjelenések nem minden esetben a közismert formációk keretei között lettek elsütve.
Szarka Gyula ezelőtt is készített már szólólemezeket, ott van például a 2004-es Alku, valamint a 2007-es Bor és a lányka, amikkel időnként azóta is koncertezik, de azért testvérével, Szarka Tamással együtt elsősorban a Ghymes kapcsán igazán ismert, pedig saját jogán néha bizony izgalmasabb – legyen ez bár kétkedve fogadható. Az új anyag, az Ámor és az Őrület azt a kört járja be, amin mi emberek, hangsúlyozom, mi mindannyian járunk-kelünk folytonosan, annak ellenére, hogy nap nap után elbukunk hülyeségeinken, végső soron rendre megbicsaklunk igazán embernek lenni. Ebben persze megoszlanak a vélemények, némelyek szerint attól ember az ember, hogy folyton elbukik, hibázik, kicsi és kicsinyes, hazudozó, falánk és kishitű, hogy messzebb már ne is menjünk – mások szerint viszont az ember még nem is igazán ember, majd akkor lesz az, ha felemelkedik mindezekből, nem nyugszik bele mocsárlelkűségébe, és morálisan is értékelhetően él. Ez a lemez ezt járja tehát körül kreatívan és élvezetesen, ebben a címben jelzett megnevezettek nem fogalmak, hanem lényiségek: Ámor és Őrület, kettejük gyermekkora van fókuszban, még nem jutottunk el az emberiség történetének felnőttkoráig, de ezt mindannyian gyakran tapasztaljuk, ha nem akarunk félrenézni. A címadó dal egyébként Bereményi Géza szövegére íródott, ez a részlet is elég beszédes: „Így járnak azóta is Ámor és az Őrület / Életünk vak útjain ez a két szörnyű gyerek, / Élete vak útjain botorkál, aki szeret, / Szívünk vak útjain vezető az Őrület”. Bereményi szövegíróként több dalt is jegyez, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a lemezen sorakozó 11 állatmese természetesen mind rólunk szól, és legyenek bármilyen apró-cseprő ügyek is, amiket kitárgyalnak ezek az elmesélő stílusban előadott dalok, nem lehet megállni, hogy az áthallásokkal ne bíbelődjünk közben. Pedig ezzel azt kockáztatjuk, hogy kissé megkeseredhet a dolog, mert újra és újra ráébredünk, hogy a valóság messze rosszabb bármilyen abszurd történetnél. Az album, mint zenei produkció pedig megadja mindehhez a megfelelő formát, akusztikus hangszerpark (gitár, hegedű, furulya, zongora, harmonika és szaxofon) valamint elektronikus kiegészítők és billentyűsök csilingelnek és pendülnek finoman, majd vadulnak ha kell harsányig, de sosem esnek ki a szerepekből, tehát olyanok, mint valami folkos-dalos színházi zene, vagy koncept-album. Elsősorban és mindenek előtt egyben érdemes hallgatni és befogadni, de azért az nem baj, ha kedvencek is kidomborulnak róla, nekem például ilyen A városi meg a mezei patkány, a Farkaskaland, a Jupiter és az ostoba békák, és persze a címadó Ámor és az Őrület. Arra azért még kíváncsi lennék, hogy Szarka Gyula magát is bevonta-e ebbe a görbe tükröt mutató mesealbumba, mert az ilyesmi akkor az igazi, ha saját magunkat sem kíméljük, és ha igen, mert nyilván igen, milyen mélységig juthatott?
Egészen más játéktérben érdekelt a Louisiana Double, azaz Pintér Zsolt és Apáti Ádám zenekara. Ahogy a projectnévből is sejthető, itt amerikás a muzsika, miközben nagyon magyar a megvalósult szövegkörnyezet, többnyire Lackfi János verseire íródtak ugyanis a dalok, a vezérfonal pedig a címben meg is fogalmazódik: Magányos apák éneke. A két muzsikust, akik gitárt, mandolint, basszusgitárt és zongorát szólaltatnak meg, valamint mindketten énekelnek is, a Ferenczi György féle Rackajamből ismerhetjük, így ha akarjuk, ha nem, ki is alakítunk előre valami képet a dologról, rosszabb esetben elvárásaink lesznek. Nos, ne legyenek, alapból jobban járunk, elvárásoknak nem lehet megfelelni, másrészt pedig az amerikai déli muzsika egészen más arca domborodik ki itt, mint a Rackajam esetében, kevesebb a direkt blues, és hiányzik a rockos felhang, azaz nem is hiányzik egyáltalán. Itt az intim hangvétel dominál, és az akusztikus megszólalás a természetes környezet. A fiúk hangja is sokkal lágyabb, természetesebb, mint azt elsőre gondolnánk, nincsenek erőfitogtató manírok, csak sztorik, hangulatok, érzések, az útonlevés örömei és bánatai apró dalokba öntve. Mifelénk ugye a képviselt stílus, a bluegrass és a country gospel kevéssé ismert, de ha ez ilyen finoman ívelt és ennyire képes a mi lelkünkbe is harmonikusan illeszkedni, akkor kérünk még máskor is belőle. Első meghallgatásra jobban felfigyeltem néhány dalra külön, mint például az Árokparti dal, vagy a Petri György szövegre íródott Vakvilág, aztán erről elfelejtkeztem, később már az egész egybesimult, egésszé kerekedett, valóban olyan lett, mint úton lenni, mert bár vannak az életnek kiemelkedő pillanatai, de egységében nézni és átélni az igazi. Valójában ugye nincsenek felesleges pillanatok – nagyszerű hangnaplója ez a lemez a régi igazságnak.
Harmadik nekifutásra pedig az orosz-zsidó kocsmazenével berobbanó Vodku a főhős, de ennél ma már jóval többet vállal és visz véghez a banda, közelebb járunk, ha úgy írjuk körül: közép- és kelet-európai zenei körkép az övék. Továbbá ha mindössze annyit teszünk, hogy olyan csontig rágott dolgokat torlasztunk egymásra, mint világzene, folk és jazz, másrészről pedig balkáni és jiddis zene, vagy akár nagyvárosi tangó, nos, sokra nem megyünk, a Vodku ugyanis annál jócskán izgalmasabb, hogy belőjük valahová a világzenei színtér közepébe. Nem csak azért, mert ahogy a hangokkal, szövegekkel és műfaji esszenciákkal zsonglőrködnek, az egészen magával ragadó, de a professzionális muzsikálás puszta tényén túl, van még itt valami. Például, több mint az előbb említett zsonglőrködés, az ilyesmire illik mondani, hogy ez már mágia. Egyébként valóban, a magával ragadó dallamok, a nagyszerű hangszeres futamok, az összjáték, és a vokális megoldások mind egy irányba haladnak: oda, ahová igazán vágyunk, ami egyértelműen a modern ember egyik kánaánja, hamisítatlan világi nirvána, tele érzelmekkel, súlyos pillanatokkal, megélések ezernyi árnyalatával, kultúrák egymásra hatásával, amik nemhogy esetleg kioltanák egymást a nagy akarásban, de épphogy felemelik. CD borítóban, ilyen-olyan fórumokon gyakran említik a napfényt és az örömet, ami egyrészt nem baj, az az erő, ami őket segíti ebből a két forrásból mindenképpen táplálkozik, de azért jócskán van itt alámerülés másfajta mélységekbe is, igaz ezt is szóba hozzák nyomban: „az örvényeken és viharokon pedig bátran verekszik át magukat”. Azt hiszem ez az egyik kulcs, ilyen intenzitással és nyílt bátorsággal tényleg csak kevesen tudnak közép-európai formákhoz nyúlni, azokat tartalommal megtölteni, megéléseiket valós idejű látomásokba csomagolni. A Vodku 22 éves fennállása alatt ezzel a Még egy kör cíművel a negyedik megjelenését tisztázta le, és felért valamiféle csúcsra is, a hogyan továbbról viszont egyelőre felesleges lenni beszélni, most ezzel a 16 dalból álló, 78 perces anyaggal elleszünk még a téli estéken is. Ja, és eddig nem mondtam, pedig végig az eszemben volt, mostantól Bede Sarolta a kedvenc magyar énekesnőm.
