Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az Anathema annyira cukin belekényelmesedett a saját alternatív valóságába, hogy szerintem nekik sem tűnik fel, hogy így 2014-ben végre masszív telt házas koncerteket adnak szinte mindenhol. A jelenleg Cavanagh és Douglas családból álló angolok az értelmiségi metálosok bezzegzenekaraként 2010 óta megint nagy lelkesedéssel adják ki lemezeiket, amiket mostanra leginkább az választ el a Coldplaytől, hogy a korai doom metálozás miatt nem felejtették el kezelni a gitártorzítókat sem. Mostanában leginkább az éteri jelzőt használják az Anathemára, amit természetesen úgy kell érteni, mint akár a Sigur Rós esetében is: iszonyatosan gátlástalan giccsparádé az egész, nagyívű dallamokkal, vonósokkal, sok zongorával. (A kép nem a helyszínen készült.)
A giccsparádé ettől függetlenül nem rossz. Bár az A38-on többször is felmerült bennem, hogy az Anathemában végül is minden megvan, amiért utálni tudnék egy zenekart. Túláradó érzelmek, zavaróan színpadias kiállások, ráadásul egyszerűen nehéz elhinni, hogy ezek az emberek ennyire széplelkűek. Két okból viszont mégsem utálom: egyrészt tényleg patikamérlegen van minden lemezen kiszámítva, minek kell történnie, másrészt pedig a zenekar tagjai annyira jó arcnak tűnnek zenélés közben is, hogy szinte sajnáltam, amiért nem ülhetek be velük piálni valahova buli után.
Egyébként természetesen pont olyan volt a fellépés, amilyennek elképzel az ember egy Anathema-fellépést, úgyhogy mindenki kicsit jobb emberként hagyta el a hajót. Pedig azért sokmindenbe bele lehetett volna kötni. A dalok kiválasztása például tragikus lett. Nyilván egy 1993 óta létező zenekarnál mindig van mit hiányolni, de jelenleg olyan a helyzet, mintha le akarnák tagadni még a 2001-es Fine Day To Exitet is. 2010 előttről tényleg csak elvétve játszottak bármit is. Ez azért tényleg hiány egy olyan zenekar esetében, ami például megírta a One Last Goodbye-t is, szinte megbocsáthatatlan.
A körülményekkel minden rendben volt. Magyarország régóta jó kapcsolatban van az Anathemával, és a zenekar is bevallottan szeret nálunk játszani. A Vincent Cavanagh-gel mára szinte teljesen egyenrangú énekessé vált Lee Douglas hangja élőben is megrázóan szép, és még a hangzásba sem lehetett belekötni sehol.
Egy Anathema-koncerten ideális esetben egyetlen dolog zavaró, ami viszont bele is van kódolva a repertoárba: ez a dalpark egyszerűen annyira szomorú, hogy óhatatlanul maga alá temeti az embert. Egy ideig gondolkoztam rajta, hogy ez tényleg zavar-e, de végül arra jutottam, hogy ha egy csodás szabadnap bármire felhasználható estéjét csendes és mélabús cigizgetésbe tudja taszítani egy zenekar, aminek a lemezei is csendes és mélabús cigizgetésre alkalmasak, akkor ott valami nagyon jól lett csinálva.
A játszott dalok:
The Lost Song, Part 1
The Lost Song, Part 2
Untouchable, Part 1
Untouchable, Part 2
Thin Air
Ariel
The Lost Song, Part 3
Anathema
The Beginning and the End
Universal
Closer
Distant Satellites
A Natural Disaster
Fragile Dreams
