Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Koncert előtti szeánszokról, inspirációról, színpadi malőrökről, végigálmodott koncertekről, na meg egy tizenkét személyes világító jakuzziról a helikopteren. Ezekról esik szó az alábbi interjúban, ahol Kama és Sanyóca, a Mary Popkids két férfi frontembere beszél. November 22-én pedig a színpadról teszik ugyanezt a Közgáz Gólyabálon.
Mi az az öt szó, ami legjobban jellemez titeket?
Sanyóca: Vidámság, őrültség, buli (hm, lehet ez elég klisé), profizmus(ra törekvés), alázat
Sokszor, sokkféleképp próbálják jellemezni a zenét, amit játszotok. Ti hogyan fogalmaznátok?
Sanyóca: Általában azt szoktam mondani: future zene. Nincsen egy meghatározott stílusa, minden számunk más. Future pop – ahogy mi szoktuk hívni, de ez sem egészen fedi a valóságot… igényes pop, maradjunk ennyiben. Itthon sajnos nagyon a gumipop, meg hiphop őrület, ezt szeretnénk kicsit átfordítani a minőségi zene irányába.
Van olyasvalaki, akire példaképként tekintetek?
Sanyóca: Kamával nagyjából azért kezdtünk el zenélni, mert hallottuk Jamie Lidellt énekelni. A csapatban mindenki más-más zenét hallgat alapvetően, de vannak közös pontok, mondjuk Kanye Westet mindenki szereti nálunk. Meg az ilyen pop előadókat: Csonka Pici, Lagzi Lajcsi és Keresztes Ildikó… Nem.
Mi inspirál titeket?
Kama: Éppen ami jön. Az élet, szerelemtől elkezdve, filmek, életperiódusok. Nagyon sok minden. Azt mondanám, hogy élet az inspiráció a zenében, és nincsenek korlátok ebben.
Eláruljátok egy-két dalotok hátterét?
Sanyóca: A Víztükörben című szám születésekor éppen a Balaton partján ültünk Kamával, részeg voltam és nagyon szerelmi bánatos, így íródott a dal.
Kama: A Riot című számunk Allen Ginsberg Üvöltés című kiadványához köthető. Az At the bar című számot pedig, emlékszem, hogy akkor írtam, amikor egy fesztiválról hazaértem, egyszerre volt bennem még az egész hangulat, meg egy kis szomorúság, hogy vége van.
Sanyóca: A Mosolynál éppen egy elképzelés volt meg először, leültünk és megbeszéltük, hogy kábé miről szóljon a dal: arról, az emberek szinte nem képesek a mosolygásra, hogy mennyire sok a szomorú, elkámpicsorodott arcot látunk magunk körül, és egyszerűen, hogy mosolyogjunk többet.
Apropó Mosoly. Nem jellemző rátok a magyar szöveg.
Kama: Ez a Punnany Massiffal való együttműködés miatt volt. Fura lett volna, hogy mi angolul éneklünk refrént, ők pedig magyarul rappelnek.
Milyen mérföldköveket tűztetek magatok elé? Mi a következő?
Sanyóca: Az első az volt, hogy bekerüljünk az MR2 akusztikba – sikerült. A második, hogy csináljunk egy jó klippet –sikerült. A harmadik, hogy lépjünk fel nagyszínpadon – sikerült. A negyedik, ötödik, nyolcadik, századik, hogy csináljunk jó számokat, új albumokat, jussunk ki külföldre, valamelyik számunk fusson be és adjunk valamit a világnak a zenénkkel.
És valami titkos, őrült PopKids-álom?
Kama: Világítós jakuzzi a helikopteren, de 12 fős. Fontos, hogy 12 fős, mert, ha ennyit mondanék, hogy jakuzzi egy helikopteren, akkor sokan a 6 fősre gondolnának. De 12 fős, és egybeépítve 12 fős.
Sanyóca: Csili-vili lámpákkal, meg pultokkal, amik olyanok, hogy hidegen tartják az italokat, és mindenképp legyenek benne hangfalak is. És járjon hozzá legalább 12 gyönyörű modell lány. /Itt heves vita alakult ki a modell lányok szükségességéről – a szerk./
Van valami színpadra lépés előtti hagyományotok, szeánszotok?
Sanyóca: Ami minden koncert előtt megvan, hogy összekapaszkodunk nyolcan, plusz néha még a roadok is, Kama mond egy ilyen minimális „szektás beszédet”, jól megszorítgatjuk egymást és háromra magas hangon azt mondjuk, hogy PopKids.
Mi nem hiányozhat a backstage-ből?
Sanyóca: Whisky, fröccs (rozéból), vörös bor Viktornak, a basszusgitárosunknak, Red Bull, sok ásványvíz, tálca sör, sok szendvics – mert éhesek, mindig éhesek vagyunk. Ennyi. Nincsenek sztárallűrjeink.
Mit éreztek a színpadon?
Kama: Attól függ. Az Élőkoncertben éppen ez a zseniális – ezért nem fogja soha semmi helyettesíteni –, hogy nem tudhatod előre, milyen lesz. Függ mindentől, a zenekar egyes tagjainak a hangulatától, a zenekar hangulatától, a közönségtől, attól, hogy a napod milyen volt, be vagy-e rúgva vagy sem, a fényektől, hogy telihold van-e. Ha nagyon együtt van a zenekar, ami velünk szerencsére általában így van, akkor bármilyen közönséget, egy úgymond lagymatagabb közönséget is meg lehet fordítani: őrjöngő tinikké tudjuk változtatni az ötvenéves emberkéket is.
Van olyan, hogy eddigi legjobb koncertetek?
Kama: A mostani sziget nagyszínpad zseniális volt, és mostani A38 is. Szerintem mindkettő benne van a valaha top5-ben, és mind a kettő egy hónapon belül történt. Megvannak azok az élmények, amikor úgy jövünk le a színpadról, „hogy ez mi volt”. Hogy valami olyan történt, amit nem tudnánk megcsinálni.
Sanyóca: És az a durva, hogy újra és újra megtörténik, kiráz a hideg az ilyenkor is.
Kama: És valamikor, amikor minden összeér, olyan mintha elaludnánk a koncert elején és a végén felébrednénk, mert hihetetlen flow élményben vagyunk egész végig. Elég durci.
És a VOLT Nagyszínpad?
Sanyóca: Hát, nem minden nap látod az Artic Monkeys tagjait a backstageben sörözgetni.
Esett meg már veletek olyan igazi, hamisítatlan színpadi malőr?
Sanyi: Velem rendszeresen. Egy A38-as koncerten például be akartam ugrani a tömegbe bodysurf-ölni, csak, hogy ezt nem mindenki vette észre, tíz olyan emberre landoltam, akiket ez teljesen váratlanul ért. Igen, volt egy két fura eset, de semmi igazán vészes.
Kama: Voltak még vicces dolgok, például, amikor Kristóf, a basszusgitárosunk Németországból jött vissza a debreceni koncertünkre, mi pedig a színpadon vártuk, hogy megjöjjön, bedugja a gitárját és kezdjünk. Ráadásként persze otthon hagytuk a kábeles dobozunkat.
Volt olyan fellépés, szereplés, amit megbántátok?
Sanyóca: Eddig semmit nem bántunk, az a lényeg. Volt egy-két koncert, amit nem élveztek, rajtuk kívül álló okokból, nem volt olyan jó. De azt se bánjuk, mert elvállaltuk és lenyomtuk. Nem bántunk meg semmit.
Hallani visszamondott tehetségkutatós fellépésről.
Sanyóca: Nem értünk egyet azzal a miliővel, amit képviselnek.
Kama: Nem tudunk azonosulni azzal, zenei fronton, amit a tehetségkutatók képviselnek. Produceri szinten nagyon jó kereseti lehetőség, és mi is nagyon szívesen lennének producerei bármilyen ilyen műsornak. Ez a világ azonban egyáltalán nem alternatíva a zenészeknek, értelmetlen az, ahogy évről évre Michael Jackson számokat énekeltetnek csillogó szemű fiatalokkal. Pont az egyéniségekre nem figyelnek oda, a saját zenei elképzelésekkel rendelkező emberek nem tudnak kiteljesedni.
Mi a helyzet a rajongókkal?
Kama: Vannak és nagyon szeretjük őket. Többségében egyetemisták, ahogy látjuk. Vannak olyan emberek, akiket onnan ismerünk, hogy egyszerűen minden koncertünkön látjuk őket. Voltak húzósabb bulik is, nemrég, amikor elmentek bulizni, egy lány elsírta magát, hogy találkozhat velünk – ezt nagyon nehéz volt befogadni.
Sanyóca: Haverkodósak vagyunk, de csomószor látjuk, hogy nem mernek odajönni hozzánk, pedig örülünk neki: haverkodunk, egy fröccs, egy pálinka.
Az önmenedzsment sokat emlegetett példái vagytok. Ez mennyire tudatos eredmény?
Kama: Nem vagyunk tudatosak. Csináljuk, ami jön, és ahogy jön, úgy puffan. Általában reagálunk a dolgokra. Persze, kell némi tudatosság, de inkább szeretetből csináljunk, mint őrült koncepcióból. Lehetne százszorszor jobban, meg sokkal rosszabbul is. Vannak komolyabb kihívások, önmagában, hogy egy zenekart így működtessünk. Illetve most már van segítségünk is. A „Top Management” (a titkos menedzseri szervezetünk) külső taggal bővült.
