Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Már az előzetesen kiszivárogtatott két szám meghallgatása után is kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz a norvég black metal zenekar, az 1349 új albuma. Nem hittem volna, hogy a saját magam által megfogalmazott kategorikus imperatívuszt, miszerint jó hangzás annak kell, akinek nincs üzenete, pont régi kedvenceim fogják megcáfolni. Ettől függetlenül az anyag korrekt, de a korábbi lemezek ismeretében szokni kell.
Az 1349 nyílegyenes pályát írt le a 2005-ös Hellfire lemezig. Utána jött a sokak számára kiábrándító, szerintem viszont zseniális Revelations of the Black Flame lemez, megtűzdelve az ambient dalokkal, meg a Pink Floyd-feldolgozással. Egy évvel később kihozták a Demonoir albumot, ami – kit érdekel, mennyire tervszerűen – visszatáncolni látszott a korábbi cséphadarós stílushoz, megtartva a zabigyerek jó tulajdonságait. Aztán négy év csönd, majd megkaptuk a legfrissebb terményt, amelynek borítóján felületes szemlélő akár egy kullancsot is felfedezhet. Az eredmény ezúttal kicsit felemás.
Nem lennék korrekt, ha nem írnám le, hogy bár igazán meglepő, reveláció erejével ható epizód nincs a Massive Cauldron of Chaoson, a dalok talán minden korábbinál érettebbek, kerekebbek. Tartalmaznak számos újdonságot, mint a Slaves vagy az Exorcism dallamos témái, mégis bennük van minden olyan jellegzetesség, ami miatt korábban szerethető volt a zenekar, még akkor is, ha ez nyilvánvalóan képzavar egy black metal együttes esetében. A Golem nyers, rövid darálása is kitűnő, a Godslayer pedig egy már-már himnikus hatású lezárása az anyagnak, könnyen visszaidézhető refrénjével sokáig megmarad a hallgatóban. Archaon, a csapat fő dalszerzője most is kitett magáért, emellett gitárosként is új oldalát mutatja most, hiszen több dalba kidolgozott szólók kerültek, szemben az eddigi lemezeken ezen a címen elkövetett kaotikus sikálásokkal. Arról persze lehet vitatkozni, hogy az efféle dallamosodás, hogy ne mondjam, slágeresedés javára válik-e egy olyan zenekarnak, akik a kompromisszumoktól mentes hozzáállást hirdetik, de ne legyünk kötözködők, nem várhatja senki, hogy a Hellfire-t írják meg újra és újra.
Ugyanakkor először érzem azt egy 1349-albumot hallgatva, hogy valami nem stimmel, pedig tényleg adtam időt az anyagnak. Legalább két tucatszor meghallgattam, fülhallgatóval és nagyobb cuccon is, amíg eljutottam a megfejtésig – a kipucolt hangzás az, ami miatt kevésbé vagyok lelkes most, mint korábban.
Black metalban a lemezek megszólalása eleve meglehetősen szubjektív megítélés alá esik. Jómagam azt a véleményt osztom – nem csak black metálra, de bármilyen stílusra vonatkoztatva – hogy a hangzás nem cél, hanem eszköz, ami elsősorban a zene mondanivalóját kell, hogy kiemelje. Persze ahol nincs mit kiemelni, ott cél, de hagyjuk is ezt. Ebből az alapállásból kiindulva szerintem jól szól például a Burzum Det Som Engang War, a Darkthrone Transylvanian Hunger vagy a Mayhem Ordo Ab Chao lemeze, holott ezeket az albumokat egy Pro-Toolson edződött, naprakész hangmérnök minimum érdekes arckifejezéssel hallgatná.
A Massive Cauldron of Chaosnál azonban nem tudom elhessegetni azt az érzést, hogy ezúttal túl udvariasra, hogy ne mondjam sterilre sikerült a lemez hangzása. Ez pedig, a mondhatni minden korábbinál dalközpontúbb megközeléssel párosítva minimum meglepő az eddigi anyagok után. Még mintha Frost is igyekezett volna úgymond letisztultabban, több alázattal játszani, pedig tulajdonképpen ebben a csapatban élhette ki magát igazán, mióta a Satyricon az utóbbi black n’ rollos lemezeken egyre egyszerűbb dobtémákkal dolgozik. És hát az sem szerencsés, hogy az énekes Ravnt ezúttal is kizavarták a stúdió melletti telefonfülkébe, hogy onnan énekelje fel a lemezt nagyjából teljes egészében. Oké, ez valahol jellegzetesség, de hallottuk már.
Mindezekkel együtt a lemez abszolút hallgatható, nem zárom ki, hogy új rajongókat szereznek majd vele, és valószínűleg koncerten jól szólnak majd ezek a dalok egy élőbb, mocskosabb hangzással. Viszont remélem, hogy a Massive Cauldron of Chaos nem annak az előszele, hogy mostantól az 1349 a kompromisszummentes hozzáállás jegyében nekiáll nagyívű refrénekben meg fesztiválos ökölrázásban gondolkodni.
