Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az van barátaim, hogy az Enslaved az utóbbi tizenpár év egyik legmegbízhatóbb, egyben legszimpatikusabb metálzenekara. Ezt akár az egész pályafutásukra is mondhatnánk, hiszen a kilencvenes évek eleje óta tevékenykedő brigád voltaképpen megalakulása óta ott van az élbolyban zenéjük minőségét tekintve. Ennek a mondatnak még inkább súlya van akkor, ha figyelembe vesszük, hogy 2004 óta ez már a hatodik lemezük, nem számítva az itt-ott elpotyogtatott EP-ket, spliteket. Az idei évre is maradt még elég patron, az In Times ugyanis, ha nem is emelkedik ki az életműből, de gond nélkül hozza a szintet.
Ha valaki esetleg nem ismerné Norvégia vitán felül leginkább poszterre kívánkozó arcait, annak szívesen kedvet csinálok a megismerkedéshez, mivel róluk tényleg van mit írni. Már csak azért is, mert a kilencvenes évek elején felfutott black metal vonulat talán legkreatívabb csapatáról beszélünk, akik még azt a hibát sem követték el, mint az Emperor, nevezetesen nem dobták be a törülközőt négy lemez után.
A fenti stílusmeghatározás persze inkább csak amolyan turistajelzés a zenei vaktérképen, valójában sosem játszottak tiszta black metalt, mi több, magukat sem sorolták oda, inkább a viking metál skatulyát emlegették gyakorta. Azonban egyrészt a mai napig visszaköszönnek a műfajra jellemző megoldások zenéjükben, másrészt meg az úgynevezett viking metál sajnálatos módon mára az ivótülök lóbálását aláfestő kocsmakórusokat, meg az olyan - amúgy teljesen korrekt - szakmunkásokat jelenti, mint az Amon Amarth, szóval tekintsünk is el most ettől a jelzőtől.
Az Enslaved két alapemberének Grutle Kjellson frontember és Ivar Bjornson gitáros tekinthető, a zenekart is ők alapították 17 illetve 13 (!) évesen. Néhány demo és EP után 1994 februárjában érkezett a Vikingligr Veldi című debütalbum, majd pár hónappal később - igen, abban az évben két lemezt adtak ki - Frost címmel a második, mindkettőt alapműnek szokás tekinteni a stílusban. Az Eld és az azt követő Blodhemn sem megvetendő albumok, bár utóbbinak nem tett jót a Peter Tägtgtren-féle Abyss stúdiós hangzás. A Mardraum és különösen a Monumension környékén aztán szépen elkezdték becsempészni zenéjükbe olyan hetvenes évekbeli progresszív együttesek hatásait, mint a King Crimson, a Pink Floyd vagy a régi Genesis, ugyanakkor a korábbi évek erényeit sem hagyták el. Ahogy minden igazán jó zenekar, ők is sok forrásból táplálkoznak, ugyanakkor a jó ízlés és a tehetség együtt általában garancia a saját zenei világra, náluk sincs ez másképp. Ebből a szempontból a Below The Lights és az azt követő Isa tekinthető fordulópontnak, utóbbi különösen, hiszen Cato Bekkevold dobos és Herbrand Larsen billentyűs-énekes érkezésével ekkor alakult ki a máig érvényes felállás. Meglehetősen nagyvonalúan, de innen számítható az Enslaved úgymond második, érett korszaka.
Kevés jobb alapállás létezik annál, ha egy zenekar folyamatosan meri tágítani a saját határait. Ez az út talán több kockázattal jár, mintha évtizedeken keresztül egy jól behatárolható stílusban mozognának, körbevéve a saját kliséikkel, amelyek nyilván egyfajta biztonságérzetet nyújtanak, ugyanakkor több lemezen keresztül rutinszerűvé, hogy ne mondjam, izgalommentessé tehetik a legeredetibb zenéket is. Természetesen az Enslaved is rendelkezik a saját kliséivel, ennek megfelelően az Isát követő anyagokon sok visszatérő megoldással találkozhatunk, ugyanakkor örvendetes, hogy hallhatóan a mai napig sem a megszokás és a kényelem vezeti a fejeket. Az Axioma Ethica Houdini lemez óta egyfajta epikusabb irányt vettek a dalok, hosszabb, kifejtősebb témákkal. Ennek az útnak egyfajta kiteljesedése az új lemez, amelyen a hat dal közül egy sem rövidebb nyolc percnél.
Megavasodott előítéletek mentén persze lehetne ellentmondás, hogy a hosszú dalok ellenére az In Times az egyik legkönnyebben emészthető az újabb kori lemezeik közül. Csak hát a helyzet az, hogy Ivar Bjornson a kortárs metálzene egyik legjobb zeneszerzője, ennek megfelelően a friss szerzemények is tele vannak izgalmas, néhol egészen meglepő zenei megoldásokkal. Így aztán az sem jelent különösebb megrázkódtatást, hogy a számok enyhén szólva sem követik a hagyományos dalstruktúrát. Ennek illusztrálására érdemes meghallgatni figyelmesen az amúgy tőrőlmetszett black metálos sikával induló nyitódalt, a Thurisaz Dreaminget, amelyben úgy az ötödik perc táján ismétlődik először egy korábbi téma. Persze sokan mondják, hogy összetett, komplex dalokat írni könnyebb, mint háromperces slágereket, csak az a baj, hogy ezek az arcok általában soha nem írnak összetett, komplex dalokat, csak hosszúakat.
Az ötven perc feletti játékidő a kevés, de kitűnően megírt, a szó klasszikus értelmében mély zeneiséget rejtő dalnak köszönhetően fel sem tűnik, simán végig lehet hallgatni a lemezt egymás után többször is, ha éppen olyan a hangulat. Persze ha tippelni kéne, akkor azt mondanám, hogy a legközelebb amúgy Vertebrea-recept szerint kicsit tömörebb, kevésbé terjengős számokat írnak majd, hiszen ezt az irányt csak akkor lehetne továbbvinni önismétlés nélkül, ha mondjuk egy darab negyvenöt perces eposz lenne a következő lemezen. Az viszont biztos, hogy bár ezeket a számokat senki nem fogja hajnali háromkor üvöltözni hat-nyolc sör után a rockdiszkóban, az In Times az egyik olyan lemez, amiért még érdemes metált hallgatni 2015-ben.
