Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Andy Cairns sosem volt a Dave Mustaine Kommunikációs Főiskola hallgatója, valamint senki nem ajánlott neki kormányszóvivői pozíciót Magyarországon. Ez pedig arra utal, hogy akár röhögés nélkül is nyugtázhatjuk a jövőre vonatkozó állításait. Más kérdés, hogy újabb nyilatkozatai láttán azonnali szelektív olvasási zavar lépett fel azon Therapy?-szimpatizánsoknál, akik ma is a Troublegum folytatását várják. A jó Andy ugyanis elhintette, hogy az új lemez a ’94-es alapmű főhősének sztoriját görgeti tovább, hozzátéve az alábbi apró megjegyzést: „Nyilvánvalóan hülyeség lett volna újraírni a Troublegumot.” Azt máris borítékolhatjuk, hogy a Disquiet hallgatása közben senki nem fog nosztalgiázni, mint egyedülálló háztartásbeli az Arató Diszkóban. Viszont az is tény, hogy a 2006-os One Cure Fits All óta nem született ennyire dalközpontú Therapy?-album. Ezt pedig aligha sérelmezhetjük, tekintve, hogy a legutóbbi A Brief Crack Of Light-nál egy UAZ-féltengely is emészthetőbbnek bizonyult.
A klipesített Still Hurts kapásból felvonultat mindent, amiért a 90-es és a 2000-es évek Therapy?-jáért egyaránt lelkesedni tudunk: punkos dühöt, noise-os gitárokat, valamint egy olyan refrén, amit saját sérvműtétünk közben is önfeledten dudorásznánk. (És egyedüli Troublegum-párhuzamként a Knives-ra, valamint a szólóval a Nowhere-re is visszautal valamelyest.) A Tides és a Good News Is No News nagymegfejtés nélküli slágerek, amihez hasonló akad még pár a lemezen, akárcsak Idiot Cusin-kaliberű elborult szerzemény. Ezek közül egyértelműen a Vulgar Display Of Powder viszi a prímet: a grúvos gitártéma úgy veri fejbe a hallgatót, mint nepáli zen buddhistát a szatmári zugpálinka. Erre persze a hangzás is rátesz egy lapáttal: bár a hangmérnöki/produceri gárda lecserélődött a legutóbbi lemez óta, a Disquiet hangzásával is bakterházakat lehetne ledózerelni. Cairns ezer pontos dallamérzéke a lemez tökéletes pop-punk himnuszában, a Torment Sorrow Misery Strife-ban mutatkozik meg a legjobban, a záró Deathstimate középrészében Michael McKeegan basszusgitáros Black Sabbath-mániája köszön vissza.
Tehát szó nincs arról, hogy új Troublegum született volna, mint ahogy Kurt Cobain sem fog újabb Nevermindot írni. Aki viszont egy újfent egy fasza, dallamos Therapy?-lemezt szeretne hallani, nem tévedhet a Disquiettel.
