Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nagyon érdekes megfigyelni, hogy a változás fogalma milyen megítélés alá esik egy olyan alapvetően konzervatív műfajban, mint a heavy metal és különböző oldalhajtásai. A stílus képviselőitől gyakran hallhatunk olyan üzeneteket, hogy legyél önmagad, tarts ki az elveid mellett, legyél gerinces, ne alkudj meg, és a többi. Sajnos ezeket a valóban szép jelszavakat sikerült is közhelyekké koptatni az elmúlt évtizedekben, hiszen ma már senki sem lepődik meg a tényleg legutolsó búcsúturnét követő újabb turnén, vagy azon, ha az igaz metál harcosai valóságshowkban vesznek részt. Persze igazán előremutató megoldásokat sohasem lehet megélhetési művészektől várni, enni mindenkinek kell, és hát parizert nem adnak a boltban azért, mert valaki jó arc.
A zeneipar egyre látványosabb döglődésének hatására az úgymond profi zenekarok kevés kivétellel zenei gyorsbüfékké változnak, és csak minimális kockázatot mernek vállalni. Ez a cinikus biztonsági játék egyben garancia is arra, hogy a stílus egy idő után képtelen lesz megújulni, és egyre többen ismételgethetik majd opálos tekintettel a Cowboys From Hell hallatán, hogy régen mennyivel jobb volt minden, egészen addig, amíg végképp a nyugdíjasok zenéje lesz. Talán ha elfogadnánk, hogy kedvenceink is hús-vér emberek, az emberi életnek pedig szerves része a változás, a színtér is egészségesebb lenne, eredeti produkciókkal, friss gondolatokkal, már ha valakinek van erre igénye.
De mégis hogy jön ide ez a senkit sem érdeklő fejtegetés? Úgy, hogy a Dodheimsgard azon ritka kivételek egyike, akik még 2015-ben is szembe mernek menni az elvárásokkal, és nem restellnek valóban új dolgokkal előállni. Ennek a zenekarnak a debütáló Kronet Til Konge óta alapvető része a változás, nem is készült soha két lemezük ugyanabban a felállásban. Persze sosem kapkodták el a dolgokat, a mostanit megelőzően 2007-ben adtak életjelet, a vegyes fogadtatású Supervillain Outcast lemezzel, előtte meg még 1999-ben jött ki a közmegegyezéses alapműnek tekintett 666 International. Ez annyira kultikus album, hogy még azok is istenítik, akik soha nem hallgatták végig, de elég sznobok ahhoz, hogy a Dimmu Borgirral már ne jöjjenek elő egy asztaltársaságban. Azon a lemezen a komplett metáltörténelem egyik legformabontóbb fejezete íródott meg, ennek megfelelően nem is talált sok követőre, ugyanakkor mai napig hivatkozási alapnak számít bizonyos körökben. Hozzá kell tegyem, szerintem a sokak által szidott Supervillain is teljesen rendben van, talán csak nem annyira forradalmi vagy újszerű a nagy előd árnyékában.
Az idei Umbra Omegán meg kapunk az intrót leszámítva öt, tíz percet egyenként bőven meghaladó szerzeményt, amelyek gyakorlatilag semmilyen műfaji elvárást vagy szabályszerűséget nem tartanak tiszteletben. Cserébe kifejezetten igénybe veszik az ember figyelmét, gondolom egyeseknek a türelmét is. Legalábbis merész húzás ez, amikor mindenhonnan azt lehet hallani, hogy nem lehet már új dolgokat kitalálni, azonnal ható, gyors, tömör információkra van szükség, mert az emberek figyelmét egyre nehezebb felkelteni, pláne fenntartani. A csapat tagjai irigylésre méltó eleganciával veszik semmibe ezt, és a zene hallatán nem is lesz szükség hangzatos nyilatkozatokra arról, hogy mikor és hogyan találtak vissza a helyes ösvényre, hiszen a hozzáállás önmagáért beszél. Ennek megfelelően az Umbra Omega kapcsán sem vádolhatók önismétléssel, sőt, úgy sikerült eddig felfedezetlen vizekre evezniük, hogy közben megtartották korábbi erényeiket.
A többes szám amúgy akár el is hagyható, hiszen a zenéért most is egyszemélyben a fő agy, Vicotnik volt a felelős. A számok időtartamából kitalálható, hogy ezúttal is komplex, rendkívül sok elemből felépített szerzeményeket hozott össze. Ennek ellenére ezek valódi dalok, hallgatásuk közben nincs az az érzése az embernek, mint a Deathspell Omega kevésbé sikerült húszperces számainál, hogy mindenféle rendszert nélkülöző, improvizatív témahajigálás történik. Továbbmegyek, az a ritka eset áll fent, amikor a részek egésze még többet is ad, mint az összetevők külön-külön. A lemez egyvégtében hallgatva megfelelő figyelem esetén egy bő órára akár más dimenzióba is röpítheti az óvatlan hallgatót. Ehhez persze az is kell, hogy maguk a dalok le tudják kötni az ember figyelmét, de ezzel nincs gond - annyi minden történik az adott 11-15 perc alatt, hogy azt az első pár hallgatás alkalmával még követni is nehéz. A metálosok örülhetnek, jóval kevesebb az elektronikus zenei hatás, mint a korábbi két lemezen. Ugyanakkor ezzel együtt is nehéz hallgatnivaló - bármikor simán váltanak a legvadabb blastbeatből analóg szintivel, netán vonósokkal kísért atmoszférikus nyomasztásba, vagy olyan akusztikus témákba, amelyek hallatán akár egy bizonyos Ved Buens Ende nevű zenekar is eszünkbe juthat. Van tehát mit megemészteni.
Külön öröm, hogy az alapító énekes Aldrahn is visszatért. Ő korábban sem számított ipari tanulónak a szakmában, a DHG mellett említhetjük akár a stílus egyik titkos alapművének számító Thorns-lemezt is vele kapcsolatban, de az Umbra Omega simán ott van a legjobb teljesítményei között. Persze nem a hagyományos értelemben vett éneklésre kell gondolni, ugyanakkor az énekes szabályokat teljesen felrúgó, tébolyult előadása sokat ad hozzá a lemez amúgy is abszurd, látomásos világához.
Pár hét alatt egyszerűen képtelenség kiismerni az Umbra Omegát, de minden hallgatásnál öröm az újabb dolgok felfedezése. Igazából én majd úgy jövő ilyenkor alkotok valódi véleményt. Tizenakárhány hallgatás után a fentieken kívül egyelőre csak annyit írok, hogy régóta ideje volt már egy ilyen lemeznek. Hogy aztán alapműként, vagy egy rakás szarként emlegetik majd pár év múlva, az később kiderül.
Hosszú évek óta egy új DHG-albumra vágyom és most hogy itt van végre és hallgathatom, nem tudom mit gondoljak róla. Próbálom szeretni, próbálom gyalázni, becsmérelni az eredményeit, objektíven magasztalni, de egyik sem megy igazán. Nekem a 666 International lemezzel túlságosan magasra rakták a mércét, amihez azóta is reménytelenül várom tőlük a folytatást, de mindhiába. Talán nem biztos hogy jól gondolom, hogy egy ennyire úttörő zenekarnak minduntalan a korábbi saját magát kell rendre felülmúlnia, ám ha az Arcturusnak tulajdonképpen sikerült eleddig (leszámítva az utolsó albumot), akkor talán a DHG is lehetne az, aki újra elkápráztat, újra végigsikálja az agyamat a kifacsart indusztriális dolgaival, az elsőre fel sem tűnő mégis ízig-vérig blackmetalos riffeléseivel, mint ahogyan a már említett nemzetközi ördögrajongó lemezükön tették. Az A Umbra Omega egy lassabban építkező, ezáltal hosszabb idő alatt felsejlő tébolyult kalandokra hívó felhívás, ám túlságosan is kiszámítható és/vagy konvencionális tálalásban. Ugyanakkor látom hogy mennyire más még így is a mostani zenékhez képest, mennyire ezerhangú a visszatért Aldrahn énekes acsarkodása, Vicotnik a csillagos eget is legitározza egészen a hideg posványig, amiért simán a hónap, vagy akár az év albuma elismerést méltán besöpörhetnék. Ugyanakkor nekem ez kevés. Az a zsenialitás, ami 1999-ben megvolt, az vagy nagyon eltűnt a szemem elől vagy itt van az most is, csak én nem veszem észre. (Gnosis)
