Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az Anathema sosem volt egy hétköznapi zenekar. Bár a kezdetekkor elég jól illettek a kilencvenes évek első felében viszonylag népszerűnek számító brit doomzenekarok közé, már akkor is másfelé kacsingattak, és a korai lemezeken is voltak szokatlan megoldásaik. Aztán az is különös az életükben, hogy az évek során szinte családi zenekarrá váltak. Ma már három Cavanagh zenél a zenekarban, és két Douglas, bár utóbbi esetben jelenleg nem tiszta, hogy John Douglas milyen státuszban van velük. (Fotók: PZsP Photography)
Az Anathema a 25. évfordulóra is különlegességgel készült. Háromórás, monstre programot raktak össze, amibe minden lemezről válogattak, és a legújabb daloktól haladtak visszafelé a legrégebbi számokig. Ez a megoldás elsőre még nem is tűnik különlegesnek, de ha figyelembe vesszük, hogy a korai dalok finoman szólva sem könnyűek, akkor már egész másképp néz ki a dolog. És tényleg ez adta az este legkülönösebb vonását, illetve az, hogy a zenekar bizony nem próbálta össze alaposan ezt a műsort.
Utóbbi azért is furcsa, hogy éppen azoknál a daloknál voltak bakik, amik frissességük okán, vagy mert már sokszor játszották, a kezükben kéne lenni. Nem volt ez nagyon zavaró, de bizony az Anathema jellegzetes varázsából elvett egy kicsit. Talán az is számított, hogy ez volt a turné első állomása. A program amúgy bátran volt összeválogatva, mert az újkori dalok közül sem csak a kézenfekvőket vették elő (például nem gondoltam, hogy a Distant Satellites címadója is előkerül majd). A régiek közül pedig aztán tényleg szinte minden váratlannak hatott.
A közönség nehezen vette fel a fonalat, és igazán csak akkor volt komolyabb öröm és interakció, amikor a koncert közepe felé megszólalt a Fragile Dreams. Akkor pedig, amikor elérkeztünk az utolsó harmadba, szinte megfagyott a levegő, pedig abban a részben sugárzott igazán energia a zenekarból, köszönhetően a külsőre talán nem éppen sztáralkatú, de amúgy kifejezetten szuggesztív Darren White eredeti énekesnek. Igen, ezek a doomszámok a legkevésbé sem olyanok, amire az ember elandalog, viszont olyan súlyuk van, és annyira érvényesen szólnak a mai napig, hogy már csak ezért is érdemes volt összerakni ezt a jubileumi műsort.
Azt csak mellékesem jegyzem meg, hogy a koncertnek volt még egy különleges vendége, Duncan Patterson, aki hét évig volt a zenekar basszusgitárosa és egyik fő dalszerzője. Azért csak mellékesen, mert ő is úgy viselkedett, mintha csak mellékesen lenne ott. Állt a sötétben oldalt, és lelkesedés is csak az utolsó harmadban látszott rajta.
Nem a legjobb Anathema-koncert volt ez, amit valaha láttam, de az biztos, hogy a legkülönlegesebb. Minden fésületlensége, és apróbb hibái ellenére nagy élmény volt a 25 éves zenekar életművét három órába besűrítve hallani.
