Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az ausztrál, de egy ideje már Izlandon élő Ben Frost már 2003 óta aktív, mégis csak kevesen gondolták volna, hogy így 12 év után úgy jön Budapestre, hogy azt sokan az év csúcspontjának kiáltják ki már előre is. Olyannyira nem, hogy Ben Frost 2011-ben már volt Budapesten, amire én például egyszerűen azért nem mentem el emlékeim szerint, mert találkoztam véletlenül egy régi ismerősömmel, akivel elbeszélgettük az időt. Ehhez képest most nem tudtam volna embert mondani, aki miatt kihagytam volna a Trafóban Ben Frostot. (A kép nem a helyszínen készült.)
A változás oka egyszerűen a tavaly megjelent Aurora című lemez, ami visszagondolva sem volt benne egyáltalán a kísérleti elektronikával foglalkozó zenészben: Ben Frostot egészen addig elég könnyedén le lehetett írni annyival, hogy a Coil és néha Fennesz által felépített univerzumot építi fel újra egy fokkal giccsesebben, de azóta már létezik valami igazán Ben Frostos hangzás is. Az Aurora kicsit túllépett a szokásos lassan kibontakozó, hol drone-os, hol ambientes, hol technós zajongáson, és egy olyan minden korábbinál monumentálisabb és giccsesebb monolit lett, amibe lehetetlen belekötni.
A szintén egyre népszerűbb, de amúgy teljesen semmilyen produkciót hozott Vessel fellépése után színpadra kerülő Ben Frost koncertje innentől fogva két dologtól függ: mennyire épít az Aurorára, és mennyire lehet egy esti koncerten végig élvezni azt, ami amúgy 40 percben lenyűgöz. Sajnos csak az első kérdésre pozitív a válasz. Ben Frost kicsit olyan volt, mintha ő is meglepődött volna azon, mennyire jó lemez lett az Aurora, és ezért azt a 40 percet akarta felhigítani. Az eleje rettentő erőteljes volt, majd hirtelen egyre többen kapták magukat azon rajta, hogy a pultnál állnak és beszélgetnek. Sajnos ez a lemez olyan, mint egy pia, amit házibuliban addig ütnek fel vízzel azért, hogy mindenkinek jusson, hogy a végén már tényleg senki nem tud tőle berúgni. Így aztán a szinte percre pontosan másfél órás koncert olyan lett, mint az Aurora egy halványabb, unalmasabb, semmilyenebb verziója, amin még az sem tudott igazán segíteni, hogy a folyamatosan pörgő stroboszkóp tényleg igazán ipari hangulatot hozott.
Az egész igazából azért hagyott hiányérzetet bennem, mert én valami egészen megdöbbentőre és maradandóra számítottam, ehhez képest végül azt tudom elmondani, hogy most már kipipálhatom Ben Frostot is. Mesélni már nem fogok róla tudni.
