Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
„My Fairy Tales” (Tündér meséim) címmel jelent meg idén februárban a nigériai származású, de Hamburgban élő énekesnő legújabb lemeze, és csütörtök este az Erzsébet téren mintha szigorúan tartotta volna magát a címben foglaltakhoz, mint aki minél előbb aludni küldené a közönségét. (Fotó: Zsiga Pál/Akvárium)
Miközben a koncertkezdésre rohanok a Bajcsyn, fejben próbálom összegezni Nneka karrierjét. Egy fantasztikus, karakteres hang, nagy adag szociális érzékenység, politikai témák és afrikai gyökerek. Német énekesnőként sikerrel mutatkozott be az USA-ban, játszott a The Rootsszal, Black Thought még a lemezére is beugrott, akárcsak az angol Ms Dynamite. Ha már a szigetország, akkor minden kisebb (és nagyobb) party alapkelléke volt néhány éve a Chase & Status duó által készített Nneka remix, persze hogy a Heartbeat című dalból. (Rita Ora még le is nyúlta, tegyük hozzá, pofátlanul.) Soul koncertre számítok, erős mondanivalóra, az üzenethez méltó letaglózó előadásmódra, és kitűnő, virtuozitást csillogtató zenészekre.
A kezdésre odaértem, de korántsem azt kaptam, amire számítottam, és a koncert utáni, a legkevésbé sem reprezentatív gyors közvélemény kutatásom alapján mások is voltak így ezzel. Egy lassan hömpölygő, kevés ötletből építkező reggae-koncert részesei lettünk, amelyet egy kitűnő hangú, de a közönségével keveset törődő és a vártnál jóval kevésbé szuggesztív énekesnő prezentált. A dívának, aki leköt, felvillanyoz, szórakoztat, és akit hónapok óta vártam nyoma sem volt. Hosszú kiállások, hiányoznak a közönséget mozgató nagyobb váltások, az érdekesebb számokat is, mint a Local Champion vagy a Book Of Job kevésbé izgalmasan adják elő. A színpad akkor telik meg élettel, mikor táncolva vendég énekes érkezik. Rasta fürtök, laza színpadi mozgás, egyedi énekstílus, és végre a közönség is megmozdul, tapsol, fütyül, épp, mint egy koncerten. A vendégművész, Nnekától egy szavas (!) bemutatást, és köszönetnyilvánítást kap, így a nevében sem vagyok teljesen biztos, talán Romeo. A négyfős zenekar és az énekesnő kapcsolatára valami hasonló a jellemző. Hamar kiderül, hogy a gitáros és a dobos jóval többet tudnának kihozni a hangszereikből, de mintha egyfajta szándékolt visszafogottságot kényszerítenének rájuk. A ráadás előtti utolsó három szám végre üt, a vége persze hogy a Heartbeat, magunk mögött hagyjuk a reggaet, végre itt a soul, talán még egy csipet funk is előkúszik a hangszerekből, mindenki ritmusra tapsol. De csak pár másodpercig, mert Nneka azonnal lecsendesíti a közönségét – pont, mint a zenészeit – gondolom magamban. Nincs taps, üzenet van, arra meg figyelj. Jegyet vettünk az üzenetre, de nyugodtan hívhatjuk esti mesének is, mert a vissza taps után reggae-vel jönnek újra, lejárt a másfél óra, mehetünk aludni. A bátrabbak maradnak Fritz Kalkbrennerre. A lehető legnagyobb – és tegyük hozzá különösen várt – ziccer is kimarad, nem éneklik együtt a Greet My Teeth-t Senával, csak szólóban hallhatjuk Nneka színpadra lépése előtt.
A csütörtök esti koncert tökéletes lenyomata volt az énekesnő karrierjének a Heartbeat ismertté és elismertté válása után. Hiába várt tőle egyaránt sokat 2010-ben a Rolling Stone és a Spin, hiába adták ki a Concrete Jungle lemezt az Egyesült Államokban, hiába a késő esti tv show szereplések, még egy ilyen erős dal nem született, a várakozásoknak nem sikerült megfelelnie. Az Erykah Badu, Jill Scott, Lauryn Hill ligába emelkedés, vagy annak egyáltalán a megközelítése pedig nagyon úgy tűnik csak egy álom volt.
A jó soul koncert Budapesten különösen ritka esemény, vagy a soul koncert úgy általában. Ki volt például Bilal vendégszereplésén a hajón? Vagy halott egyáltalán valaki róla, hogy Alice Russell pár éve fellépett a Szikrában? Szegény Aloe Blacc-et is a „tudod, ő énekli az I Need A Dollart” szlogennel próbálták rásózni a Rádió 1 hallgatóira. Idén tavasszal mondhatni elkényeztetik a neo-soul rajongóit a hazai promoterek, Akua Naru és Selah Sue érkeznek Nneka után új lemezeiket bemutatni a fővárosba, remélem hármójuk közül utóbbi nyújtotta a legkevésbé emlékezetes színpadi produkciót.
