Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Januárban sok vendéget felvonultató nagykoncerttel ünnepelte húszéves fennállását a Heaven Street Seven, aztán pár hétre rá bejelentették: augusztus elsejei koncertje után feloszlik a zenekar. A hogyanokat és miérteket Szűcs Krisztián énekessel kezdtük boncolgatni.
Nyilván ez a döntés nem úgy született, hogy múlt hétfőn felébredtünk, „Na, akkor oszoljon fel a zenekar”, hanem vannak előzményei. Zenekari belügyekbe nagyon nem mennék bele, de egyértelmű, hogy vannak feszültségek, ellentétek, aránytalanság-érzetek itt-ott és az lett a konklúzió, hogy a közös kreativitás dolog már nem tud úgy menni, ahogy jó lenne, saját nosztalgia-zenekarunkká viszont nem szeretnénk válni, ezért jobb, ha inkább beszüntetjük a dolgot. Nincs harag, meg semmi, de – ha nem is vagyunk felnőttek, mert infantilisek vagyunk – valamilyen szinten le kell vonni a következtetést a dolgokból, hogy mi a helyes lépés. És most úgy tűnik, hogy ez. Mondhatnám azt is, hogy magunkkal sem akarunk olyan kompromisszumokat kötni, amik rövid távon talán jók lennének, de hosszú távon egészen biztosan nem. Nagyjából ez az alapmotívum. Természetesen mindenki csinálni fog valamit, ami a zenéhez kapcsolódik, de ennek most így vége lesz.
Mostanában senki nem szívesen mondja ki a feloszlás szót, inkább „határozatlan időre felfüggeszti a működését”. Ti nem így tettetek.
Ilyenkor általában szeretik kérdezni, hogy „Akkor most egy év múlva lesz a visszatérés? Vagy másfél év múlva?” Nálunk biztos, hogy nem lesz így, igaz, olyan fogadalmakat sem teszünk meggondolatlanul, hogy biztosan nem lesz soha többé Heaven Street Seven. Csak a saját nevemben beszélhetek, de én teljesen más dolgokon agyalgatok, és másfelé fogok menni…
Mondjuk amúgy is elég kevés zenekar van, amelyik húsz évet kibírna nagyjából ugyanazzal a felállással, aktívan.
Én is számolgattam, hogy van-e olyan zenekar a látókörünkben, aki mindenféle szünet, vagy cezúra nélkül működött volna húsz éven keresztül, de nem nagyon találtam. Akár a KFT-re gondolunk, aki nekem már gyerekkoromtól fogva egy nagy idol volt, akár a Kispálra… Azt gondolom, ha minden más ideális lenne, ennyi idő után akkor is kéne lennie egy szünetnek, de most ráadásul nem is erről beszélünk. Hogy hatalmas igazságokat mondjak, a „kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba”-történet tényleg létezik: egyszerűen egy csomó minden már kijött a kezünkből és nem biztos, hogy erőlködni kell azon, hogy mindenképpen ugyanebben a felállásban legyen még valami. Ha nem jönnek maguktól a dolgok, ha nincs meg együtt az a vibe, akkor a legjobb, ha egy kicsit pihenteti az ember… Igazából motivációs dolgok is számítanak, hogy kit, mi érdekel ebben az egészben. Azt nem mondhatnám, hogy azért oszlunk fel, mert a zenekar egyik része heavy metal-jazzt akarna játszani, a másik fele meg lambadát. Viszont amikor mondjuk cirka húsz éves korunkban elkezdtük, az egy teljesen más lelki hozzáállás volt az egészhez. Aztán közben változik az ember és lanyhul az ifjonti hév, ami mindent elmos, és a kisebb-nagyobb problémákat lényegtelenné teszi. Én speciel már évek óta azt érzem, hogy nehéz, hogy nem feltétlen akar már mindenki arra koncentrálni, amire ideális esetben kéne.
Ti mindig is elég demokratikus zenekarnak tűntetek - ha lett volna egy „erős ember”, az segíthetett volna ezeken a problémákon?
Ez mindig egy nagy ellentmondás: egyrészt nyilván az a jó, ha demokratikus a működés, a másik nagy igazság viszont az, hogy ilyen igazából nincs. A fő hajtóerő ideális esetben mindig az, hogy valami jó dolgot csináljon a zenekar, és a kreatív része általában egy, vagy két emberre testálódik, illetve időközben kiderül, hogy ehhez ők értenek, innentől pedig a demokrácia egy eléggé relatív dologgá válik. Nyilván ebből is voltak, vannak konfliktusok, mint minden létező zenekarban, de régen talán inkább az előnyünk volt, hogy nem volt olyanfajta tudatosság a zenekarban… Csináltuk a számokat, lemezeket, nem nagyon gondolkodtunk ennél többön, inkább elvoltunk egyfajta boldog, paradicsomi állapotban. Aztán egy idő után nyilván előkerülnek ezek a dolgok, és azt mondhatnám, hogy volt, akinek a határozott elképzelések megérkezése furcsa volt. Nyilván, ahogy csinálja, fejlődik az ember, még akkor is, ha nem a világ legjobb gitárosa, vagy énekese, mindenkinek van egy saját útja a zenében, és ha felismeri azokat az irányokat, ami felé mennie kell, akkor tök jó. De ha megül és elégedett azzal, amit csinál, akkor valószínűleg egy idő után bepunnyad…
Anno a Twist létezése is ezt az elégedetlenséget tükrözte valamennyire?
Valamennyire igen, meg abban az is benne volt, hogy egy teljesen tehermentes dolgot akartunk csinálni. Tudtuk, hogy azzal a zenével, meg az angol szövegekkel nem leszünk Vámosi-Zárai, de ott nem is az volt a cél. Egyfajta útkeresés volt, hogy más formában mit tudunk kihozni magunkból. De annak már vége.
A magyar popzenei közeg mennyiben játszott szerepet abban, hogy idáig jutottatok?
Kicsi ez az ország ahhoz képest, hogy mivel szeretjük összehasonlítani, Angliával, Amerikával. Már csak a számok szintjén is, de a könnyűzenei kultúrát nézve is. Tudom, hogy ez nyavalygás, de ha mondjuk az egyik kedvenc zenekarom, a National példáját nézzük, akik tavaly nyáron gyakorlatilag minden szomszédos országban játszottak, talán csak Ukrajnában nem, az azért elég beszédes. Itt nem csak arról van már szó, hogy a közönség kicsi, meg nincs pénze az embereknek, inkább valami popkulturális dologról, ami miatt mifelénk egy csomó olyan produkciót nem értékelnek igazán, ami számomra nagyon fontos. Meg mondjuk másik tíz-, húszmillió ember számára a világban. Közben meg azt látjuk, hogy a zenekarok, akár a fiatalokat nézzük, akár a kicsit kevésbé fiatalokat, csinálják a dolgaikat, aztán előbb-utóbb belefásulnak, még akkor is, ha amúgy tök jó dolgokat csinálnak, aztán egy idő után szépen elsikkad az egész. És valami olyan generális popzene ural le mindent, amiben meg nincs meg az a fajta előre mutató erő, aminek valójában a fő mozgatórugónak kéne lennie. Ráadásul most már nem is mondhatjuk, hogy csak a fiú- és lányzenekarokról beszélek, erősen átalakult ez mostanában. A tragikomikus elem az volt a Heveny esetében is, hogy mi tényleg popzenét csináltunk, csak ezt minden alkalommal el kellett magyarázni. Külföldön meg játszottunk akárhol, akár tök ismeretlen, kis zenekarként is, ott általában egyből levették, mi ez és nem kellett magyarázgatni.
Nekem úgy tűnik, néha mintha nem csak a produkciót, de az egész popkultúra működését is magyarázni kéne itthon.
Ja, az egyik legnagyobb probléma nálunk az ízléspolaritás. Vagy azt mondják, „Na, ez popzene, akkor biztos eladták magukat!”, vagy még mindig van egy olyan borzasztó nézet, ami nem tudom, mikor lehetett érvényes nézőpont, hogy „Ez most művészet, vagy popzene?”, Mintha nem lenne mindegy. Ez egy borzasztó felületes megítélés. Nekünk is vannak azok a dalaink, amiket a legtöbben ismernek, a Krézi srác, meg a Dél-Amerika, meg van egy olyan része a repertoárunknak, ami számunkra a legfontosabb és a legjobban szeretünk, ami a veleje lenne a Heaven Street Sevennek, de ez az a rész, ami Magyarországon igazából nem nagyon érdekel senkit, és a közönségünknek csak mondjuk a tizede ismeri egyáltalán. Számomra nem okoz problémát, hogy játszottuk a Dél-Amerikát, mert én szeretem a slágereket is, szerintem fontos dolog, esztétikailag is, de kétségtelen, hogy nem lehetünk annyira elrugaszkodottak, mint mondjuk az előbb említett The National, akik jellemzően olyan közönség előtt játszanak, amelyiknek nem a tíz százaléka ismeri és szereti az összes dalukat, hanem mondjuk a nyolcvan százaléka. Körülbelül ez az aránybeli különbség.
Nézzünk kicsit előre! Azt lehet tudni, hogy ki, mihez kezd a búcsúkoncert után?
Jappánnak ott van ugye a Soerii és Poolek, meg ő hangmérnökként amúgy is feje búbjáig benne van a zenében. Robinak ott a Pegazusok, Zsoltnak is vannak ötletei, Gyuszi bácsiék pedig, ha jól tudom, újrakezdik a Heveny előtti zenekarukat, a Houdinist.
És Te? A mostani dolgaid mennek tovább?
Azt hiszem. Mind teljesen más történet, máshogy veszek benne részt, meg más oldalát domborítják ki annak, ami vagyok. Például a Budapest Bar-ban teljesen más hozzáállás van, nem egy rockzenekarról beszélünk, hanem egy kávéházi cigányzenekarról, iszonyatosan képzett zenészekkel, nagyon jó kreatív ötletekkel, de teljesen más hozzáállással, gondolkodással. Tanultam egy csomó mindent tőlük, de az a vicc, hogy ők is tanulnak, azt az egyszerűség esztétikát, ami benne van a rockzenében, úgyhogy ez abszolút kölcsönös. Meg mondjuk abból is tanul az ember, ha a Szálingerrel elmegyünk az alsópáhoki művelődési házba, és csinálunk ketten egy másfél órás műsort, ahol teljesen magunkra vagyunk utalva. Itt nem csak zene van, hanem felolvasás is, jeleneteket adunk elő, és nem is feltétlenül zenei dolgok befolyásolják az embert. És ott a Rájátszás, ami meg egy vicces dolog, nagyon képlékeny valami, mindenki mindenféle szerepben feltűnik, én például basszusgitároztam is... Nagyon érdekes, ahogy magunkat egyáltalán nem halálosan komolyan véve kvázi egy zenekarrá kovácsolódunk, ami állandóan forr, és változik. Vagy, ha kicsit visszamegyünk az időben, akkor volt ugye a Yonderboi, meg a Neo, ez az elektronikus zenei vonal, ami megint csak másfajta megközelítés. Én ezeket mind beleépítem, tudatosan, vagy nem annyira tudatosan abba, amit csinálok, és szerintem ezek a Hevenynek is használtak anno…
De azért lesz valami a HS7 helyett is, ugye?
Még kiforratlanok az elképzeléseim, nem akarom annyira elkapkodni. Mindenképpen lesz valami folytatás, rengeteg ötletem van, csak még azt nem tudom, hogy milyen formában lesznek ezek megvalósítva. Amiben többé-kevésbé határozott elképzelésem van, az az, hogy valószínűleg nem lesz egy ugyanilyen felállás, két gitár-basszusgitár-szinti-dob, hanem ennél egy kicsit érdekesebb, más irányokba elvivő hangszerelést szeretnék. De hogy mennyire zenekar, vagy mennyire szólóprodukció, az majd kiderül. Őszintén szólva, fel akarom cserélni kicsit a dolgot, a szervezett kereteket akarom igazítani ahhoz, amit majd csinálok, és nem fordítva. Meg az sem baj, hogy egy kicsit ebből a húsz éve forgó mókuskerékből fél lábbal kiléphetek. Tíz évvel ezelőtt nehezen tudtam volna elképzelni, hogy mondjuk, fél évig nem nagyon van koncert. Aztán most szeptembertől januárig nem játszottunk, és azt hittem, nehezebben fogom kezelni, de végül is nem rázott meg a dolog, sőt, bizonyos szempontból jó is volt. Nekem azért vannak az előbb említett egyéb elfoglaltságaim is, meg most nem akkora már a kényszer, hogy állandóan zsizsegjen az ember.
