Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Olyan lehettem, mint egy betépett NAV-ellenőr, ahogy délután négytől a debreceni Roncsbár környékén lófráltam, kalauzos oldaltáska, decens farmernadrág, álcázásképp Ektomorf-póló. Az első osztályú kiszolgálás persze aligha ennek szólt, az esti bulira készülődő személyzet meg szép lassan megszokta, hogy bármerre is mozognak saját portájukon, folyton belém botlanak. A csapos srác például annyira megkedvelt, hogy előkapta a mutatványos formáját, és a kólához adott poharat többször megtornáztatta a levegőben. Fizettem érte. (Fotó: Zsíros János)
Először voltam itt: állati jó hely. Súlyosan pszicho díszlet, zene- és divattörténeti wonderland, és a zenei fölszolgálás is ügyes, simán közös nevezőre hozza Whitney Houstont és a Muse-t a Kornnal. A Roncsbár amellett imponálóan strukturált és színes közintézmény: félhomályos pub, fesztiválos kajálda, kivetítős kerthelyiség, különféle stílusú ülő- és előrelátásról tanúskodó fekvőgarnitúrák – a szárazkapus udvaron lévő koncertterem pedig, akárha a házhoz tartozó műhely volna (vagy volt egykor), szerencsére nem tágas, fogós metálzenének nem kell optimálisabb helyszín.
Farkas Zoliék buliját egyébként sem hagytam volna ki, de a roncsbáros látogatás többek közötti apropója az Ektomorf frontemberének életéről készülő Outcast munkacímű könyv volt, amely ősszel jelenik meg az Athenaeum gondozásában. Ezért a koncert előtti másfél órát a backstage-ben töltöttem, gyakorlatilag együtt hangolva az Ektomorffal, és látni ugyan nem láttam, de tisztán hallottam az előzenekarokat, becsülettel ment odakint a döngölés, haragos kiállásokkal, közönséghergelő üvöltéssel. Nem csoda, ha spiccesen jó hangulatban turbózta magát az Ektomorf a régimódi bútorzattal és újmódi hangszerekkel telerakott szobácskában, aminek kőkemény következményei lettek az előttünk álló másfél órában: Farkas Zoli és csapata bitang erős koncertet csinált Debrecenben.
A 23 (!) tételből álló setlist nyitódarabja a legutóbbi lemez, a Retribution kezdője volt, a You Can’t Control Me, amelynek szaggatós darája még csak fölmutatott valamit abból, amire ezután számítani lehetett, a következő Face Your Fear pedig már nem csak belemászott az arcba, de brutális kiállásával meghozta a közönség első megőrülését is. A nemrég letudott USA-turné láthatóan még följebb tekerte a zenekar kedvét, a koncert elejétől a végéig ment a mozgás és a hajpörgetés, a születésnapos Murvai Szabi basszusa morgott, mint egy vadállat, Jaksa Robi duplázása a meglepetésszerű magyar blokk első dala, a Hangok végén vegytisztán légkalapált, Farkas Zoli és Schrottner Tomi gitárjai pedig valóságos munkagépek. Tele volt hanggal a kicsi tér, és nem kása volt, nem zaj volt: zene volt, tiszta erejű metálmuzsika. A közönség is vette a lapot, együtt üvöltötték Farkas Zolival a refréneket, együtt ördögvilláztak a számok között, s együtt gyűlöltek, amikor a Fuck You All fölcsendülésekor arra volt szükség. Rendes egymásra találás volt, circle pit-tel, pacsikkal, örömzene, örömpogó. Ami a koncert anyagát illeti, a kezdő Retribution-szerzeményeket még három dallal egészítették ki, s emlékezetes az I’m In Hate-et fölhozó „törzsi” hangulatú elszállós jammelés is. A tizenegy Ektomorf-stúdióalbum közül mindössze egyről nem játszottak, a koncert tehát átfogó képet adott a zenekar eddigi munkásságáról: a Retribution mellett kiemelt szerepet kapott a kultikus Outcast és a magyar nyelvű korszak dalai: Hangok, Nem engedem (helyesebben: „engedjük”, ahogy az mondva volt), A tűz gyermeke, Testvérdal és a ráadás elsője, a lefelezett Sunto Del Mulo. Hogy berobban a Gypsy, s hogy az Ambush In The Night végére pakolt thrash leszedi az elöl és hátul állók fejét, mondhatni, elvárható egy Ektomorf-bulin. De hogy a kavargó, őrjöngő tömegben szerelmes emberek csókolózzanak az I Know Them alatt, olyat még nem láttam. Most már ez is megvan.
Többször megszámoltam, mert nem akartam elhinni: huszonhárom szám. Ezzel a tempóval, ezzel az energiával, ugrálással – csak közönségként állni és egyetértőn bólogatni a riffekre, is fizikailag megterhelő volt. Nem vitás: az Ektomorf az utóbbi időben ektomorfabb lett, és hogy idén még új lemezzel is megörvendeztetik a rajongóikat, csak amolyan bonus track az év végén.
Ha pedig valaki azt akarja, hogy a hazavezető úton az első métertől az utolsóig az pattogjon a fejében, hogy Black Flag! Black Flag!, járjon el úgy, mint én. Az Ektomorf legközelebb május 30-án lép fel Budapesten, a Happy Hours Fesztiválon. Előre, magyar emberek!
Szöveg: Kiss László
