Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Idén 40 éves a VHK. A zenekar országos turnén van jelenleg is, de péntek este a Barba Negra Trackben adják a budapesti nagykoncertet. A jubileum miatt ültünk le Grandpierre Atilla frontemberrel-zenekarvezetővel beszélgetni. És elég sok minden szóba került.
Most zajlik a 40 éves jubileumi turnétok. Merre voltatok eddig?
Békéscsabán, Székesfehérváron, és lesz még jó néhány koncertünk a turnén, de ez még nem nyilvános, mert a június 5-i ünnepi koncertre összpontosítunk.
Külföldön sokat játszottatok korábban. Most is mentek?
A menedzserünk szervezi, remélem, hamarosan kiderül.
A mostani koncertre mivel készültök?
Türelmetlen várakozással, a szelepeket időnként kénytelenek vagyunk próbákkal kiengedni. Ünnepi, kétórás műsorral készülünk, lesz vadonatúj szám is, amit még soha nem játszottunk, és lesz olyan is, ami már vagy huszonöt éve nem szerepelt a koncerten. Készülünk pár meglepetéssel, de hát nálunk alapjában véve a koncertélmény átélése maga az, ami számít. És nem csak nekünk, hanem a közönségnek is.
A zenekar felállásában voltak változások a fennállásotok óta. Megváltoztatta ez valamiben a zenélés kémiáját? Gondolok itt arra, hogy egy-egy új hangszeres a saját karakterét teszi bele az összképbe, és ez nem mellékes egy olyan előadásnál, ahol nagy hangsúlyt kap a spontaneitás.
Miután Bolit (a zenekar üstdobosát – a szerk.) 2012-ben megmérgezték Szumátra szigetén, mert drogturistának nézték...
Bocsánat, hogy közbeszólók. Megmérgezték?!
Igen, halálos mérget adtak neki. Összesen tizenegy ilyen eset volt.
Ez hivatalos?
Igen, ez a temetésekor vált hivatalossá, de mindmáig kevesen értesültek erről.
De hát Boli gyakorlatilag körbeutazta az egész Földet, pont ott nézték drogturistának?
Kockázatos életforma olyan korlátlan szabadsággal utazni körbe a világot, ahogy Boli szeretett utazni. Például Indiában még vizet is csak palackból érdemes inni, mert a többi veszélyes. Szerintem Boli erre sem nagyon volt tekintettel, mert mindig az olyan helyeket kereste, amelyek a lehető legtávolabb vannak a civilizációtól.
2012-ben Köles Vazul vette át a helyét az üstdoboknál, aki sokat énekel. Boli is hallatta a hangját, nem is akárhogy, de Vazul még gyakrabban, tehát most úgy néz ki a zenekar, mintha három énekesünk lenne, ami azért sokat dob számomra is a koncertélményeken. Bolit nem lehet pótolni, elképesztő szabadság áradt minden pórusából, de Vazulnak is megvan a saját karaktere, ami sokat hozzátesz a zenekarhoz. Öt éve Király Zoli, az Akela mellett nálunk is veri a dobokat, parázslanak a kezei alatt a dobok, néha az állványok is. Nekünk pedig ez mind csak olaj a tűzre.
Vazul, ha jól hallottam, még a látványtervezésbe is besegít.
Igen. Ő egyébként ötvös, illetve mindenhez ért, amit kézzel, vagy lábbal elő lehet állítani. Most egy nagyszabású látványtervvel rukkolt elő, ami kifejezetten erre a koncertre készült.
A próbák amúgy hogy mennek nálatok? Elég sokat improvizáltok a koncerteken, hogy lehet ezt elpróbálni?
A próbákra az irányítatlan tevékenység a jellemző. A próbákon elképesztően jól érezzük magunkat. Itt úgy állítjuk be a hangszereinket, ahogy mi szeretjük, hogy szóljon, jól halljuk, hogy mit játszunk. Ráadásul egy kis teremben vagyunk, baromi nagy a hangerő, ami azért kell ehhez a zenéhez, látjuk, érezzük egymást. Ha ez megvan, nem is kell iránytani semmit, mert jön magától. Gyakran az első hangoknál megérezzük, hogy mi készül ott belül a belső világunk számunkra ismeretlen mélységeiben, ezt a jó hangzás kifejezetten előcsalogatja, mert a tetszésre, a jó érzésre jön elő. Ha minden úgy szól, ahogy kell, és ha ilyenkor beleüvöltök a mikrofonba, ami azért elő szokott fordulni, már borzolódnak az idegek, valami elindul a mélyből, amiről nem tudunk, és jön, jön, vágtázik kifelé, és mi rápattanunk, mindenki bekapcsolódik és világítani kezd a zene. Senki nem tudja előre, hogy épp mit csinálunk, csak jön és visz. A koncerteken a közönség várakozása, érzésvilága az, ami ehhez még hozzájön, és ha minden jól megy, akkor ez a gyutacs még magasabbra lövi a világító érzéseket és velük a zenét. Ilyenkor az egész közönséget és zenekart beborítja egyetlen közös érzésekből összefonódó erőtér, érzed a végtelen erőt, a megsokszorozódás megugró távlatait. Ezer és ezer ember legmélyebb érzései kapcsolódnak össze öntörvényűen egy teljesebb valósággá, és te ott röpülsz belül, mint egy forgószélben, átlátod, átérzed az egész hatalmas emberi erőt, mintha az emberiség egészének összes képességét megkapnád és ezzel röpülnél minden életek földjén a kiteljesedés elképesztő világába. Ilyenkor az emberi öntudat szigorú keretei kitágulnak és magukba ölelik mindazt a teljességet, amiről a mai kor még nem is tud, de ami már a levegőben érződik. És mi követjük a szimatot. Így alakul a koncert. Szétveti az elemi erejű életteljesség a korlátokat.
Mennyit próbáltok amúgy?
Hetente legalább kétszer, most a koncert előtt legalábbis.
Viszont úgy tudom, hogy a Csodaszarvasban és a VHK-ban is te vagy a fő zeneszerző.
Nálunk a teljes szabadság az első, ebből fakad a zene. Ez a teljes szabadság az első számú zeneszerző. Ez a zenekar alapvető szellemisége. Ez a fő irányvonal, ebben érezzük igazán jól magunkat. És hogy hogyan jelenik meg. Megszimatolni a Nagy Vadat. Ehhez kell az ember. Észrevenni a Nagy Lehetőséget, a másik arcán átfutó érzést, a belső világból ébredő ismeretlen világ szagát, jellegét, és hogy miféle módon válhat játszhatóvá, elővarázsolhatóvá, mi az a hozzáállás a zenéhez, amiből végtelen erő fakad. Ezt fedezzük fel nap mint nap, ez ad naponta új tartalmat, erőt és lelkesedést az életünknek. Ahogy az igazi valóságnak van egy bizonyossága, hímpora, az igazi zenének is van egy jellege, amit soha nem tudhatsz előre, de aminek egyetemes alapjait ösztönösen átélheted és zenébe viheted. És amikor ez megvan, akkor rendszerint megérezzük, hogy mire vagyunk képesek együtt. És amikor összekapcsolódnak a belső indíttatások, megszületik az adott zenei világ fő jellege, már utazol, hirtelen elkezd szerveződni a zene. Ebből érzi meg és hozza fel a tudat azt a mondanivalót, ami az előadás során kiteljesedik. Amikor elkezdek énekelni, gyakran jön ezzel egy olyan mondanivaló is, amit később talán még tovább tudok vinni, hiszen amíg a zenében rejlő világ él, addig titokzatos teljesség övezi. Amikor ösztönösen rátalálok az adott dal világára, gyakran jön egy olyan sodrás, ami magával rántja az egész zenekart. Azt szeretném, hogy minél többen éljenek minél több képességükkel. Most például a Banyák (Balázsfalvi Gábor, gitáros), aki 1990-ben játszott velünk egy fél évig, és most egy ideje megint, és annak idején a Botrányos probléma című dalunkhoz egy szédületes jó szólót írt, aminek hallatán Nagy Feró a levegőbe ugrált örömében a Fekete Lyukban. Szóval Banyák most hozott egy új, különleges dallamot, ésszel szinte követhetetlen, de a zene nagyon a helyén van, és ebből a próbákon egy vadonatúj szám született. A Lujó is írt lélekröpítő dallamot, remélem, ez is elhangzik majd. Jó, ha minél többen részt vesznek a zeneszerzésben, az éneklésben, vagy legalább a hangjukat hallatják, ha van a közelben mikrofon, ha nincs, mert az érzés a lényeg, az a valóság, azzal változtatunk a világon. Így lesz igazán sokszínű a zene, mert csak úgy lehet teljes a szabadság, ha mindenki otthon érzi magát benne.
Ez az alkotási módszer manapság azért már ritkaságszámba megy, nem? Nálatok nem is működhetne az, hogy mondjuk valaki megír otthon egy dalt az elejétől a végéig, hiszen alapjában másról szól a zenekar.
Sokkal többet számít az, hogy mindenki teljesen jelen legyen, és a saját bőrében érezze magát a legjobban a koncerteken vagy a próbákon. Ez mindenkinek kutyakötelessége a zenekarban, hogy minden belső energiaforrását mozgósítsa, különösen a rejtett képességeit, különösen azokat, amelyekről fogalma sincs, mert ezek adják a legnagyobb megújuló erőt a koncerthez. Mindenkinek alapkötelessége, hogy teljes lánggal lobogva gyújtó erőkkel érkezzen a koncertre, és ott úgy állítsa be saját hozzáállását és a cuccait, hogy a lehető legmeglepőbben jól érezze magát. Ez az alapvető elvárás. Ebbe pedig nem fér bele az, hogy valaki előre hangról-hangra megmondja, hogy mit kell csinálni. Tulajdonképpen nálunk az a törvény, hogy kialakítunk egy fő elképzelést, ami röpítő erejű, de nem megkötött, tágan értelmezhető, és ezt a koncert során mindenki a pillanatnyi érzéseivel tölti ki. Támaszkodunk arra is, hogy milyen képeket társítunk a forgatókönyvhöz, a zenéhez, és ezek sokat adnak ahhoz, hogy ezt a pontosan be nem határolt zenét életteljességében fogjuk fel. Amikor eljutunk odáig, hogy jön maga a koncert, akkor az a fő cél, hogy valami igazi történjen, és amikor ez a csoda megtörténik, akkor az felülírja az adott programot. Tehát hiába van ott egy számlista, hogy most például a Hunok csatája következik, hogyha egy váratlan bármi történik, akkor azt követjük. Ez a legfontosabb törvényünk.
Te amúgy különválasztod azt, hogy csillagász vagy és más területek mellett egyben zenész is?
Nem érzem azt, hogy két részre szakadna az életem. Nálam az egész egyetlenegy. Ez az egyetlen valami, lehet azt mondani, hogy az élet, vagy a Világegyetem, a Mindenség, és ehhez minden hozzátartozik. A Világegyetemhez, ahogy minden, az élet is hozzátartozik, és ha a Világegyetem él, akkor az Élet mindent magába ölel, akkor az Élet tartja össze az egész Mindenséget, az élethez is hozzátartozik a Világegyetem. Ha meggondoljuk, ezeken kívül nincs semmi. Tehát engem nem érdekel semmi, csak egyetlenegy dolog, minden. A Mindenség sűrűje. Az Élet sűrűje, lényege. Ahol minden mindennel összefügg. Az a zene, amit keresünk, és amire néha sikerül is rátalálni és felfedezni, az ugyanolyan valóság, mint ahogy a kétszer kettő négy is az. Hogyha ilyesmibe sikerül belefutni, felfedezni, akkor érzed azt, hogy megragadtad a valóságot. Mi igazából ezt keressük. Ez a valóság ott rejlik a Világegyetem lényegén, és zenére nyílik meg. Amikor mondjuk a naptevékenység eredetével foglalkozom, vagy azzal, hogyan alapvetően fizikai vagy biológiai természetű a Világegyetem, akkor azt érzem, hogy egy kozmikus elme az, aminek a látható részét csillagászati értelemben világegyetemnek nevezzük, de valójában sokkal több, és mindannyian ebben az elmében élünk. Ez az elme utolérhetetlenül zseniális gondolatokat áraszt magából, és ha ebbe az ember bele tud szagolni, akkor elkapta a valóság igazi fonalát, és a Mindenségtől él a földi világ.
Mi volt egyébként az, ami kezdetben a zene felé irányított?
Nagyon sok zenét hallgattam, amelyek szerintem a világ legjobb zenéi között vannak. Ötéves koromban is olyan hatással volt rám a zene, hogy nem hallottam, ha szóltak hozzám, úgy kellett felrázni. Rengeteg rendkívüli élményem volt, amiről utólag már tudom, hogy összefüggnek azzal a zenével, amit játszunk. Ez egyáltalán nem függött össze azzal, amit az iskolában tanultam, vagy magam körül láttam a társadalomból. Az első próbán például csak annyit tudtam, hogy biztosan hihetetlenül energikus és valami világraszólóan nagyszerű zene lesz, de ennél sokkal többet nem. Két-három perc kellett ahhoz, hogy magával ragadjon ez az érzés, és úgy kezdtem el énekelni, ahogy soha nem gondoltam volna, hogy tudok, furcsamód szaggatottan, távoli állathangokhoz hasonló hangok törtek ki belőlem, jó volt, ezzel utaztam messze-messze. Akkor egy olyan látomásom volt, hogy a csillagos űrben vagyok, és egy hatalmas lángoszlop tör fel, ami közvetlenül ott van előttem egy-két méterre, süt és valamit mond nekem. Ez az a „végtelen láng”, amit később le is írtam az Élő világegyetem című dalunkban.
Bár az üzenetből sok mindent megfejtettem azóta, de úgy érzem, még a mai napig nem jöttem rá teljes egészében, hogy pontosan mit üzen ez, de úgy gondolom, hogy ez a végtelen láng a végtelen élet maga, ami sokkal több és nagyszerűbb a valóságban, mint amit az életről gondolnak a mai elidegenedett világban. Azt gondolom, hogy ezt az életet az embereknek érdemes felfedezniük, hiszen azért vagyunk ebben a földi, szén alapú életformában, hogy a teljességet képviseljük. Életünket a Természettől kaptuk, és a Természet végtelenül zseniális, és ezek a természeti erők ösztönök alakjában most is bennünk élnek, csak élnünk kell velük. Az élet tele van gazdagsággal és titkokkal, nekünk pedig az a dolgunk, hogy ezeket megismerjük, felfedezzük. Végeredményben a zene és az egész élet erről szól.
Annak idején voltak olyan zenekarok, akik inspiráltak titeket nem csak zenei értelemben?
Most is vannak ilyenek. Legutóbb az Ébrenálmodók Rituális Színház „Éljetek halottak Fesztiválján" Ruba Szilvia mutatott be egy olyan táncos produkciót, aminek a kísérőzenéje nagyon megfogott. Mindig vannak ilyen hatások. A magyar zenekarok közül nagy élmény számomra a Perihelion és a Psycho Mutants. Sokat hallgatom a Warsaw Village Bandet, a Yat Kha-t, a Hanggai-t. Elsősorban ősi népzenéket hallgatok, mert azokban találom meg azt az örökérvényű frissességet, ami túlmutat az aktuális divathullámokon. De ugyanakkor érdekel minden, ami történik, tehát ha valaki mutat bármilyen újdonságot, szívesen meghallgatom, legfeljebb nem lesz később a kedvencem, de örülök, ha rám találnak, felfrissítenek.
Volt egy azóta már legendás koncertetek a Neurosis és a Voivod társaságában az Almássy téren. Velük hogy kerültetek kapcsolatba?
A Neurosis tagjai VHK-rajongók voltak, ők kerestek meg minket, és végül ők adták ki azt a lemezt Amerikában (Naptánc), amit nagyrészt azon a koncerten rögzítettünk. Legutóbb egy finn kiadó adta ki ugyanezt a lemezt, bár csak 1992-ben játszottunk Finnországban, de azóta ott is óriási kultusza van a zenekarnak.
Néhány lemezeteket Jello Biafra kiadója, az Alternative Tentacles adta ki külföldön. Ez hogy jött?
Jello Biafráról tudni kell, hogy hatalmas zenegyűjtő. Úgy tudom, hogy Miskolcról kapott egy kazettát, ami az akkori underground színtér zenekarait mutatta be, és nagyon megtetszett neki a Halló, Mindenség! című számunk. Tulajdonképpen mi voltunk az első zenekar, akiket úgy adott ki, hogy nem látta őket koncerten. Jello nagyon figyelt arra, hogy csak olyan hozzáállású zenekarokat adjon ki, akik az ő harcos világképének megfeleltek. De a mi esetünkben kivételt tett.
Ez a kapcsolat él még amúgy?
Nincs közvetlen elérhetősége, csak postai úton lehet vele kapcsolatot tartani, vagy a menedzserének lehet írni. De időnként kapok tőle egy-egy csomagot, ilyen több tucatnyi CD-t, kazettát, a legfrissebb leleményeit elküldi. 2010-ben volt egy közös koncertünk itthon a West Balkánban – a többi a jövő zenéje.
Ha jól tudom, 1983-ban tudományos munkád részeként a Szovjetunióban is jártál pár hónapig. Nem okozott gondot, hogy akkoriban egy betiltott zenekar énekese voltál?
Édesapám, Grandpierre K. Endre író-történész is be volt tiltva, szóval úgy nőttem fel, hogy a betiltás mintegy hozzátartozott a mindennapokhoz. Egyetemi doktori disszertációm olyan jól sikerült, hogy ennek révén elnyertem egy hároméves ösztöndíjat, amelynek az egyik kötelező része egy külföldi tanulmányút volt. Én megpályáztam egy müncheni ösztöndíjat, de szóltak, hogy írjam bele, hogy a Szovjetunióba is kimennék, ahová egyébként nem akartam. Azt mondták, hogy jobb, ha beírom, különben politikailag nem értékelnek megbízhatónak, ha csak Nyugat-Németországba akarok menni. Ezért beírtam Bjurakant, ahol a világ egyik legnagyszerűbb csillagásza, Viktor Ambarcumjam dolgozott. Münchenből írtak, hogy elfogadták a pályázatomat és várnak, de oda a magyar hatóságok nem engedtek ki, Bjurakanba viszont ki kellett mennem, és hosszas huzavona után végül kimentem, mondván, ott is tanulhatok valamit. Négy hónapot töltöttem ott, elég kemény körülmények voltak. Foghúzás érzéstelenítő nélkül, kétszer súlyos ételmérgezés, leírhatatlanul koszos kórházakba kerültem, ahonnan hajnali négykor szinte négykézláb menekültem el. Amikor visszaértem a moszkvai szállodába, kérdezték, hogy honnan jövök, én meg mondtam Bjurakanból. Kérdezték, mennyi időt voltam ott. Mondtam, négy hónapig. Visszakérdeztek, négy napig? Nem, mondtam, négy hónapig. Erre elkezdtek rám mutogatni, hogy emberek figyeljetek, négy hónapot kibírt Bjurakanban! Akkor az egy nagy szám volt ott Moszkvában. De én bírtam, sőt szerettem. Sokat csavarogtam a hegyekben. Egyszer olyan is volt, hogy meg akartak ölni a helyiek, körbevettek tízen, de amikor kiderült, hogy nem orosz vagyok, hanem magyar, akkor meggondolták magukat. Hogy úgy mondjam, enyhén szólva kalandos volt.
