Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Major Lazer alatt még nem tudtuk Diplo mekkora köcsög lesz később, sőt, még jófejnek is tűnt. A Kings Of Leonban igazából nem csalódtunk. Paloma Faith és az Egyptian Project viszont kiváló volt. Alább mindez hosszabban. (Fotók: Mahboubi Salim, kivéve Kings Of Leon)
A Major Lazer megcsinálta az idei év legnagyobb slágerét. A Lean On elől ezen a nyáron senki nem tudott sehova menekülni és már mindenki a pokolba kívánta, de a Szigetnek sikerült az Irie Maffia fesztiválhimnuszának gyakorlatilag tényleg folyamatos bömböltetésével elérnie, hogy mindenki inkább a Lean Ont követelje, mint hogy még egyszer meg kelljen hallgatnia a Easy As One Two Three-t, ami amúgy egyáltalán nem lenne rossz dal, na de nem közvetlenül egymás után ötször, megállás nélkül. És akkor még nem túloztunk. De jött Diplo és csapata és hiába, hogy csak egy DJ-produkció, megcsinálták a Sziget buliját. Tökéletesen kiderült az, hogy a végtelenül unalmas és pofátlan, a munka legkisebb jelét sem mutató "áll a DJ a pult mögött és mutogat az égbe" típusú produkciókhoz hasonlót vagy akár ugyanolyat mennyivel jobban el lehet adni, ha még hozzátesznek négy segget rázó táncost, meg néhány MC-t, akik néha ugrálnak, néha csak hadoválnak és arra kérik az embereket, hogy pörgessék a pólójukat a fejük felett, de legalább valami történik a színpadon és nem egy emelvényen kell nézni egy unott fejjel a telefonját nyomogató sztár DJ-t. Valóban lakossági és valóban falunap, de bárcsak ilyen lenne minden egyes falunap és vidéki diszkós hakni, és ezerszer inkább a Lean On legyen a nyár slágere, mint a Bulibáró. (edicsek)
A szombati világzenés fellépők közül a hagyományokat modern köntösbe a francia/kairói Egyptian Project bírta legötletesebben öltöztetni – olyannyira, hogy az elektronikus alapok és a szinti-szőnyegek legtöbbször fel sem tűntek. Ez igen jót is tett a produkciónak, de nem lepett meg, mert ez a lemezen is így van. A project Jérôme Ettinger francia producer álma nyomán valósult meg, aki Kairóba látogatva az egyik legjobbnak tartott arghul (klarinétszerűség) mestertől tanult, majd némi bennfentes segítséggel összeverbuvált egy maroknyi kiváló muzsikust, hogy a tradicionális szufi zenét egy kis lendülettel megdobva bevigye a világzenés körforgásba. És lám, sikerült is neki, már a lemez is szerethető volt, de élőben még jobban működik a dolog, egyszerűen azért, mert felüdülés látni ezeket a visszafogott gesztusú, de sokat megélt zenei mestereket, ahogy hamis pózok és modorosságok nélkül teszik a dolgukat, miközben mindvégig kapcsolatban vannak nem csak egymással, de a közönséggel is. A hagyományos hangszerek közül a derbuka és egyéb dobok nyilván meg bírnak könnyen szólalni, de a hegedű és a nádsíp is képes volt minimum olyan erőteljes hangzásteret képezni, mint az elektronikus basszusszőnyeg. Az ilyesmitől vált az egész koncert igazán magával ragadóvá - a muzsikusok közti finom és örömteli viszonyrendszert szemlélve, és a zenéhez fűződő mély odaadásukat látva pedig ritka felemelővé. Ezen felül nagyon tudnak koncertet kezdeni és lezárni is, és bár bájos énekesnőjükre sem lehet panasz semmilyen vonatkozásban, az igazi nagy hang a bandában a nádsíposé (kawal), amikor kiengedte a hangját, nem késett a katarzis sem. Az is nagyon jólesett a sok fesztiválos rossztapasztalat után, hogy itt Jérôme, a zenekarvezető producer/dobos bár nyilvánvalóan vitte a játékmester szerepét, sem a zenekarra nem telepedett rá, és kifelé sem esett túlzásokba. A zeneiséget ismerve pedig azt hittem a koncert előtt, hogy kénytelenek lesznek szerény közönségsiker mellett muzsikálni, ehhez képest megnyugtatóan sok embert mozgattak meg elsöprő ováció kíséretében. (rm)
A Sziget előtt az egyik legnagyobb kérdés az volt bennem, hogy milyen lesz a Kings of Leon-koncert. Nem azért, mert annyira szeretném őket, de mégiscsak ők a szombat esti fő fellépők, Gerendai Károly elmondta, mennyire örül, hogy a zenekart sikerült végre rávenni a fellépésre, csak a Sziget kedvéért repültek át Európába, és bár azóta ezt megközelíteni sem sikerült nekik, a 2008-as Only By The Night tényleg jó album volt. Szóval arra voltam kíváncsi, hogy megérte-e ez a nagy felhajtás, és látok egy grandiózus stadionrock-koncertet, vagy ismét bekövetkezik az, amit például Fekő Ádám kollégának is meg kellett tapasztalnia.
Kings Of Leon-fotók: Karip Timi/Index.hu
Sajnos ez utóbbi jött be, nevezetesen a Kings of Leon halálosan unalmas és borzasztóan jellegtelen koncertet adott. Gyakorlatilag az első számtól kezdve monoton, lassú és abszolút semmilyen zene ment, néha-néha megszakítva rövidke jó periódusokkal, és igazából a grandiózusság sem volt meg a koncertben, pedig még foggal gitározás is volt, a basszusgitáros koptatója pedig úgy nézett ki, mintha egy nemzeti érzelmű boltban találta volna a tarsolylemezek között. A koncert végén aztán persze előkerült a Use Somebody és a Sex on Fire, és ezek jól is működtek, de akkor már késő volt a koncert szempontjából. Sajnos ez így nagyon kevés lett, főleg, ha összehasonlítjuk olyan karizmatikus előadókkal, mint például a korábban a nagyszínpadon játszó Foals vagy Kasabian, vagy a koncert után az A38-on fellépő Paloma Faith. (má)
A Kings of Leon nagy lebőgése után igazi felüdülés volt az éjféli Paloma Faith-koncert. Az első három számig kicsit még ült a hangulat, de utána a vörös tűsarkakon tipegő díva révbe ért, és magával ragadta a közönséget is. Piros pont, amiért erővel, de elegánsan tudott hatni a tömegre, és a végig rettenet lelkes mezítlábas háttérénekesért is. Jó volt látni, hogy van azért még olyan énekesnő, aki nem csak a külsejével akarja eladni magát és a koncertjét, mint például Marina pénteken, aki ilyen téren még bőven fejlődhetne. Szimpatikus volt, ahogy a zenekarát és a közönséget kezelte, a hangjában pedig nem volt hiba. Még a stílusától kicsit elütő, Sigmával közös Changing is jól szólt a szinte teli sátorban. Faith koncertje egyszerűen sokkal-sokkal jobbra sikeredett, mint a Followill-testvéreké. (tina)
