Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Egyetlen neccesebb dolog van annál, mint amikor valaki Isten jóságát méltatja egy punkkoncert beszámolójának első mondatában: ha ezt pont a Bad Religion esetében teszi. De azért sokak materializmusát (vagy realizmus hitét) megingathatta az a tény, hogy az utóbbi idők könnyed nyári zuhéi nem mosták el Greg Graffinék performanszát. Pedig még a Mad Caddies alatt sem lehetett 100 százalékig biztosra venni, hogy nem lesz jégeső, dögvész és tífuszjárvány. Ettől függetlenül a kaliforniai arcok hót’ önfeledten nyomták laza reggae/ska szerzeményeiket, melyek kiválónak bizonyulnának népszerűtlen hozzátartozó temetésére. Tény, hogy nem övék a világ legegyedibb zenéje, a Szigeten száz hasonlót elhallgattam volna egyetlen törökbugyogós, kígyóbűvölő-alakulat helyett a világzenei színpadon. (Fotók: Bődey János/Index.hu)
Majd jöttek a bájosan tatásodó, ötvenes arcok, és mindennemű erőlködés nélkül letolták eddigi legjobb budapesti show-jukat. A rossz Bad Religion-koncert, mint tudjuk, eleve ritka, mint a lakkozott kesztyűsbáb, ám most olyan setlistet válogattak össze, amit nehéz lett volna felülmúlni. A kötelező alapvetések mellett (Recipe For Hate, American Jesus, 21st Century Digital Boy) olyan dalokat is leporoltak, mint az Against The Grain, a Stranger Than Fiction vagy a Spirit Shine, a nagybetűs eufóriát viszont egyértelműen a Suffer-blokk idézte elő. Mert, hogy a ’88-as alapműről 7-8 klasszikus is elhangzott, köztük a Best For You vagy minden idők egyik legjobb és legdühösebb dallamos punk-rock dala, a Delirium Of Disorder.
Fotók: Bődey János/Index.hu
Greg Graffin nem az a tipikus rocksztár alkat: mióta frizurája dr. Bubóéval vetekszik, semmiben nem különbözik egy német vezérigazgatótól, aki a céges bulin megdöbbentően jól karaokezik. Viszont a basszer Jay Bentleyvel egyetemben hibátlan showman, most pedig az átlagosnál is felszabadultabbak voltak. Az új gitáros, Mike Dimkich fazonilag kb. ugyanarra a csehszlovák marionettfigurára hajaz, akiről elődjét, Greg Hetsont is mintázták, így aligha gyötörhetett bárkit is hiányérzet, aki először látta a jelenlegi felállást. A hangzás sokak szerint meglehetősen trágya volt, azonban az első sorokban így is elfogadhatónak tűnt. Kiváltképp, ha az egybegyűltek belső magnója végig pörgött a kb. 80 perc alatt, ami jelen esetben fájóan rövidnek bizonyult. És csak az afterparty közben tűnt fel igazán, hogy a Graffin-Gurewitz pároshoz képest mennyire botrányosan béna dalszerzőnek tűnik mindenki más ezen a színtéren.
