Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A SZIN negyedik napján, csütörtökön koraeste Halott Pénz- és Punnany Massif-koncerteket lehetett hallgatni a nagyszínpadon. Előbbi teljesen rendben volt és láthatóan nem csak a tinédzsereknek jött be, utóbbiról pedig már tavaly elmondtam mindent, amit tudok, és azt idén sem tudták cáfolni. Tömeg persze volt rendesen, annyira, hogy az utánuk következő főattrakción, a bosnyák Dubioza kolektiv koncertjén szinte biztosan kevesebben maradtak. Panaszra így sem lehetett oka a balkániaknak, a közönségnek meg pláne nem. Akkora bulit csináltak fél tíztől tizenegyig, hogy aki ott volt a fesztiválon, de kihagyta őket, az most kezdje el ütemesen verni a fejét valamilyen kemény tárgyba, hogy soha többet ne tegyen ilyet. Punk, rock, funk, reggae, dub, ska és balkáni zene, szaxofonnal, szintivel, olyan energikus előadásban, hogy azt egész egyszerűen nem lehetett nem élvezni. Laza volt, önfeledt, ötletes és szellemes. Ahogyan például Fatboy Slim Rockafeller Skank-jét beillesztették a koncertbe, arra egész biztos, hogy még Norman Cook is csettintett volna. És volt még pár hasonlóan remek dobásuk. A lehengerlő koncertet pedig a végén megfejelték az idei SZIN biztosan leghatásosabb húzásával. Az utolsó dal előtt a frontember szólt néhány szót a menekültekről, a szerb-magyar határon és a szegedi vasútállomásnál tapasztalható helyzetről, meg hogy szerintük nem jó ötlet az emberek közé kerítéseket húzni. Aztán, hogy ne csak a levegőbe beszéljenek, Fuck the fence! Fuck the borders!-skandálás mellett a színpad előtti kordonokat megnyitva a tomboló közönség komplett első 3 sorát felvitték magukkal a színpadra. Így a koncert utolsó perceiben jókora tömeg ugrált a színpadon a lent maradókkal együtt.
A Live Arénában eközben volt Turbo, Belga, meg Ganxsta Zolee és a Kartel is, utóbbiak hozták a szokásos formájukat, Döglégy nem nagyon akar megöregedni. Később ugyanitt a Subscribe játszott, akik gyakorlatilag másfél órán keresztül azt csináltak egy tömött sátornyi emberrel, amit csak akartak. Volt is minden, amit el lehet képzelni, de szerencsére senki sem sérült meg. Jó buli volt. A partysátorban közben Andro, majd Lennard vezényelték a csapatást. A hátsó retroszínpadon pedig hajnalban még az UFO is büntetett.
Pénteken a Szabó Balázs Bandája, a 30Y és a Magna Cum Laude kapták meg a nagyszínpadot, és mindegyik koncert pont olyan volt, mint amilyet ezektől a zenekaroktól bárki el tud képzelni. Na, jó, Szabó Balázsék tavalyhoz képest valamivel energikusabb bulit hoztak össze, de még mindig sehol sem volt az egész ahhoz képest, mint amikor két éve egy picsányi kis színpadon majdnem beborították az egész föléjük húzott sörsátorponyvát. Én majd akkor akarom őket újra hallani, amikor megint hozzák azt a lendületet.
A Live-ban közben az egész fesztivál leginkább bulvárkompatibilis fellépője, Majka és haverja, Curtis is tiszteletét tette, akikre, csak az a jó szó, hogy rohadt sokan voltak kíváncsiak. Kis túlzással legalább annyian hallgatták őket a sátoron kívül, mint odabent. Ezen a fesztiválon jövőre simán fel lehet őket pakolni a nagyszínpadra, mondjuk DJ Freshnél biztosan indokoltabbak ott. Aztán, nem sokkal később már az Intim Torna Illegál játszott ugyanitt, a nézőszámmal nekik sem lehetett problémájuk.
A retroszínpadon ezen az estén a Groovehouse és a szegedi Deja Vu fesztiválon idén visszatért Kozso kegyetlenkedett, én meg pont az emlékezetes visszatérésük miatt most úgy gondoltam, hogy semelyik érzékszervem nincs felkészülve rájuk, így nagyjából egy szám után otthagytam a szamurájt és a rikácsoló csaját.
Inkább meghallgattam Nick Warrent a partysátorban. Ha volt olyan dj idén ezen a fesztiválon, akire tényleg rá lehet sütni azokat az unalmas, közhelyszerű jelzőket, hogy „nagy öreg”, meg „veterán”, akkor az Nick Warren volt. Pláne, mivel semmit sem hallottam a fickóról úgy legalább 10 éve. Azon kívül persze, hogy az elmúlt években többször is fellépett Szegeden a Sing-Singben, de azokról a bulikról mindig meg voltam győződve, hogy csak valami papírból kivágott figurát raknak be a pultba, közben meg szól valami podcast. De nem! Nick Warren él és zenél, ráadásul annak ellenére, hogy két hét múlva egyetlen hangot sem fogok tudni felidézni a szettjéből, ott, akkor nagyon jól esett, amit csinált. Az előző napokban szinte csak csűrdöngölős veretést hallottam ebben a sátorban, amivel nincs nekem az égvilágon semmi bajom, de ekkora dózisban éppen az ötödik napon jött el az ideje, hogy valami más is legyen. És Nick Warren szettje más volt, annyira, hogy kicsit úgy éreztem, mintha újra valahol 2001-2002 környékén lennék, egy akkoriban divatos szóhasználattal progresszívnek nevezett buliban, mondjuk a Sziget Party Arénájában. A zenéje persze pont annyira volt progresszív most, mint akkor: semennyire, viszont kifejezetten élveztem azt a monotóniát (!), amit manapság egy ilyen szett az EDM-bombák félpercenkénti kiállásaihoz és felpörgéseihez képest nyújtani tud. Úgyhogy Nick Warren akkor, ott, abban a pillanatban jó volt, és ezzel 2015-ben bőven felülmúlta minden vele kapcsolatos elvárásomat.
Szombaton, az utolsó napon a Cloud 9+ egy órás műsora után az osztrák-orosz Russkaja lépett fel a nagyszínpadon, akik mostanra már olyan kötelező elemei a fesztiválnak, mint a Magna Cum Laude, csak míg nekik nehezen lehet feltétlenül örülni, addig Russkajával igazából nincs semmi gond. Persze, évente csak a hardcore rajongóknak képesek újdonsággal szolgálni, úgyhogy én például egy kicsit ásítoztam az idei koncertjükön, de legyen ez az én bajom, mert ahogy elnéztem, a többség remekül szórakozott, és helyzet az, hogy két ásítás között nekem sem volt semmi bajom velük. Nyilván hosszasan ecsetelni, hogy milyen egy Russkaja-koncert, teljesen felesleges: idén ismét rendeztek egy óriási rockos, skás orosz lakodalmat, csak ezúttal a nagyszínpadon. Az Avicii-feldolgozásuk még idén is elment, jövőre viszont, remélem, kitalálnak valami újat.
Az orosznak öltözött osztrákok után ezúttal a Brains kapta a lehetőséget, hogy a nagyszínpadon bezárják a fesztivált. És hát a helyzet az, hogy ezt meg is tették tisztességgel. Egy energikus, lendületes és kellően változatos koncertet adtak, aminek a közepe környékén azt vettem észre, hogy várakozásaimmal ellentétben nem is unatkozom. Ehhez egy kicsit hozzájárult az a termékkapcsolás is, hogy elhozták magukkal Angliából Sian Evans énekesnőt, így néhány szám erejéig egy mini Kosheen-koncertet is hallhatott a közönség, meg persze a közös számukat, a We Are One-t is. Amit pedig a Brains a koncert második felében csinált, az teljesen korrekt nagyszínpados zárása volt egy SZIN méretű fesztiválnak. Akkora, jó értelemben vett drum and bass/dubstep/elektro csapatás-veretést rendeztek a Tisza-parton, hogy Mr. ex-Bad Company, a pár nappal korábban ugyanitt fellépő DJ Fresh egész biztosan könyörögne a receptért. Ennél rosszabb nagyszínpados koncertet magyar zenekartól, Szegeden soha ne halljak!
Mivel terveimmel ellentétben simán végighallgattam a Brainst, ezért az Ivan & The Parazol koncertjének csak az utolsó néhány számára értem oda a Live Arénába. Amit hallottam, az kifogástalan volt, amit tőlük el is vártam, csak valamiért olyan bénán sikerült hangosítani a koncertjüket, hogy így nem is sokkal több számot lett volna kedvem hallgatni. Ugyanitt később a Junkies zenélt, aztán meg DJ Nacsa pakolta a zenéket hajnalig.
Közben a Party Arénában a Chris Lake irányította a veretést, és nagyjából rá is igaz volt, ami pár nappal korábban Ludmillára: ezt a mindenen átburjánzó EDM-örületet pont annyira engedte szabadjára a szettjében, hogy azért még maradjon benne némi eredetiség, és ne legyen egy a tucatnyi másik között. Utána a Drop The Cheese, majd a Katapult DJ csapata csapatott.
Aztán ott volt még a leghátsó, egyébként a Mizóról elnevezett színpad, ahol éjszakánként retrobulikat tartottak dj-szettek közé ékelt rövid koncertekkel. Ezen az estén az Animal Canibals és a Happy Gang lépett fel, de olyan hitvány volt a hangosítás, hogy egyiket sem lehetett élvezni. Pedig a Happy Gang komoly: tavaly úgy nyomtak egy órás bulit, hogy összesen 3-4 számot adtak elő, de azokat egyenként legalább kétszer. Kíváncsi lettem volna, hogy ehhez idén is van-e bőr a képükön. De hát az egész színpad éjszakánként „a hogyan tegyük tök nyilvánvalóvá, hogy playback az egész” jegyében zajlott: nagyon vicces volt, hogy fellépők a számok közötti átvezető szövegeiből szinte soha semmit sem lehetett érteni, csak tompa puffogás hallatszódott, majd tíz másodperccel később a dalok szövegei már sokkal tisztábban és érthetőbben (de még így is egy merülő félben lévő Sokol rádió szintjén) szóltak.
A fesztivál állandó, napi bulizáró helyszíne a szokásosan a Partfürdő egyik medencéjébe telepített Silent Disco volt, de csak ritkán volt itt türelmem sorban állni (és akár 20 percet is várni) fejhallgatóért. A koncepció egyébként az volt, hogy az egyik csatornán valami slágerdiszkót játszó dj zenélt, a másikon meg kevésbé populáris zenéket pakoltak. Csütörtök este például a szegedi Tyler azt mutatta be, hogy milyen az, amikor valaki, akinek van némi ízlése, tök őszintén elkezdi játszani egymás után a kedvenc számait, amivel semmi más célja nincsen, csak hogy azokat megmutassa másoknak is, hátha ők is megszeretik, vagy éppen nekik is az a kedvencük. A slágercsatorna meg vasárnap hajnalban, a fesztivál utolsó óráiban volt a legérdekesebb, ekkor DJ Boki tolta rendületlenül a vállalható házibulizenéket, amikre az összes több helyszín zárása után percről percre egyre többen buliztak. Egészen addig, mígnem kis híján már a kidobóknak kellett lezavarni a DJ-t a színpadról.
És akkor ezzel véget is ért vasárnap hajnalban az idei SZIN, ami tényleg nagyon sok mindenben hasonlított a tavalyira, amiről annak idején azt írtam, hogy egy színes falunapra emlékeztetett leginkább. Most ez azért mérséklődött, mert bár idén is volt céllövölde, meg dodzsem és hasonlók, de valahogy mégis az összkép vállalhatóbb lett. Bár, az is lehet, hogy csak megszoktam. Minden esetre, azt jó volt látni, hogy bár a belépő drágult, az árak nem lettek magasabbak, még mindig viszonylag olcsón lehet szórakozni SZIN-en. Közben meg egyre több lett a kisebb, laza bulihelyszín, ami pár éve olyan nagyon hiányzott a koncert- és partysátrak mellett. Ami pedig az egész fesztiválban a legjobb volt idén, az az étel és italárusok számának, de főleg minőségének emelkedése. Abban persze nem volt semmi meglepő, hogy minden második kajáldán ott virított a streetfood felirat, ez a divat ide is elért, az viszont tényleg örömteli, hogy akadtak közöttük valóban jó, élményszámba menő ételeket kínáló helyek is. Ráadásul ezek sem voltak különösebben drágák. Az már persze más kérdés, hogy emiatt, ilyen koncertfelhozatal mellett, a legtöbb este jobban vártam, hogy ehessek mondjuk egy jó vaddisznóburgert, mint bármelyik fellépőt. És ez azért nem biztos, hogy jól hangzik egy zenei fesztiválon. Ha azonban jövőre csak éppen annyit fejlődik a zenei programkínálat is, mint a gasztronómiai felhozatal az elmúlt években, akkor biztosan nem lehet majd az idei és a tavalyi beszámolókból összeollózni a 2016-os SZIN-ről szóló cikkeket. Szerintem mindenkinek ez lenne a legjobb.
