Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Pótolhatatlan ember nincs – az alábbi bölcsességnek a Boney M mellett az Annihilator is új értelmet adott az általános zenetörténetben. Ha úgy vesszük, a Remains lemez után Jeff Waters még saját magát is kirúgta, tegyük hozzá, kellően meg is viselte az eset. A jó Jeff azonban legalább olyan érzékkel képes újra és újra maga köré gyűjteni tehetséges (ha nem is feltétlenül nagynevű) zenészeket, mint amilyen vehemenciával végül megszabadul tőlük. Dave Padden több mint tíz év után, önszántából távozott a zenekari főnök mellől, ami ebben a közegben eszméletlen bravúrnak minősül. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy a legutóbbi énekeshez képest a Michael Dudikoffra támadó nindzsák színes, karakteres egyéniségek voltak. És bár a Suicide Society album Waters frontemberkedésével sem sikerült különösebben erősre, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kanadai thrash alakulat mészárol élőben. (A kép nem a koncerten készült.)
Pedig az első húsz perc akár némi aggodalomra is okot adhatott volna: a zenekar legalább olyan lassan melegedett be, mint az egybegyűltek, ráadásul a cucc sem szólt különösebben jól. Aztán a Set The World On Fire-től mintha mindkét felet kicserélték volna, a „régen minden jobb volt” dogma cáfolói pedig joggal érezhettek katasztrofális megszégyenülést. Waters gitárosi és énekesi kvalitásai nyilvánvalóan nincsenek egy szinten, de még némileg lebutítva is jól hozta Aaron Randall, Coburn Pharr és Randy Rampage témáit. (Na, nem mintha utóbbiakkal különösebben komoly kihívások elé állította volna magát.) Igen, helyes a következtetés, egy igazi egyórás old school blokk következett, melyben a King Of The Kill és a Refresh The Demon szerzeményei is jól megfértek. (Lévén, hogy Waters énekelte fel őket, és voltaképpen kurva jó lemezekről van szó.) A „sosem gondoltuk volna, hogy élőben hallhatjuk” kategória győztese egyértelműen a Tricks And Traps volt, ami koncerten legalább annyira gyilkolt, mint a Phantasmagoria vagy a Never, Neverland.
Mindemellett a valaha született legjobb Annihilator-szerzemény is előkerült, ez pedig a közhiedelemmel ellentétben nem az első két albumon található. A Brain Dance után már elégedetten távoztam volna, de az Alison Hell a ráadásként elreszelt Human Insecticide még kellett a totális boldogsághoz. Ráadásul arról is megbizonyosodhattunk, hogy Waters igenis tudja jelenlegi zenésztársai nevét, amire a hót szimpatikus, fiatal arcok rá is szolgáltak. Justin Bieber ide, Nickelback oda, Terrance és Phillip népének igenis van oka büszkének lenni.
