Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
„Arcfestés meg patacipő? Belőlem ti nem csináltok buzit!” – ha anno Gene Simmons hasonlóan reagált volna a KISS imidzsére vonatkozó elképzelésekre, akkor kaviár helyett jó eséllyel ma is sóletkonzervet tárolna a családi hűtőben. Ha a Lordi tagjai hasonló ruházatban lépnek színpadra, mint a Lord tagsága, akkor legfeljebb a Torzított Kantele Tehetségkutatót nyerik meg egy finn rockkocsmában és nem az Eurovíziós Dalfesztivált. És ha a Ghost zenészei nem vállalják, hogy életük egy soha véget nem érő Halloween-partyval lesz egyenértékű, akkor ma ők is Kék Yuk-méretű helyeken koncerteznének, mint a kísértetiesen hasonló zenében utazó Year Of The Goat. A békétlenebb metálrajongók számára már ez is elegendő indok arra, hogy utálják Papa Emeritust és a névtelen vérszopókat, ám legtöbben mégis a zenekart övező ajnározást kifogásolják. (Ez utóbbi pedig valóban jogosnak tűnhet – egészen addig, amíg nem szembesülnek vele, hogyan is teljesít élőben gyűlöletük tárgya.) Na, nem mintha a Barba Negrában bármi is utalt volna arra, hogy a Ghost jelenleg a rock/metálszíntér egyik legfelkapottabb csapata. Hasonló nézőszámot talán még az Iron Maiden kiégett kabalájánál, Eddie-nél is lerobbantabb Paul DiAnno is össze tudott volna hozni, ha nagyon megerőlteti magát. (Persze, azért nem volt nehéz párhuzamot vonni a gyenge félház és a 8-9000 forintos jegyár között.)
No, de a Ghost mintha csak egy teltházas aréna előtt libbent volna színpadra a majd negyed órás éjféli misés intro után. A Nameless Ghouls fedőnéven futó hangszeres szekció akár zeneileg túlképzett, ifjú KDNP-sek is alkothatták volna, de hogy Papa Emeritus sminkje mögött nem Erdő Péter rejtőzött, az már az első pillanattól nyilvánvaló volt. A sátánista egyházfő énekesként élőben sem nyújtott jobb teljesítményt, mint lemezen, de showmanként kilóra megvette az egybegyűlteket. A karmesteres kézringatásért szegény Uhrin Benedek jogosan követelte volna a jogdíjakat, a konferanszok pedig mintha csak valóban prédikációk lettek volna a máriapócsi kistemplomban. Persze, más kérdés, hogy ez utóbbiakban talán ritkábban hangzik el baszásra való leheletfinom felhívás. Ám a jó Papa nem fukarkodott a hasonló monológokkal, de még így is sikerült megőriznie eleganciáját. Főleg, mikor felhívta a közönség figyelmét, hogy a feleseket kínálgató apácákat – mert hogy ilyenek is voltak – kéretik nem megcsöcsörészni.
A rosszindulatú kérdés adja magát: mit kapunk egy hasonló koncerttől, ha a manírokat figyelmen kívül hagyva kizárólag a zenei tartalomra koncentrálunk? Nos, mocskos nagy rock’n’rollt, még akkor is, ha a Ghostot nyilvánvalóan nem malterköpködő culágerek alkotják. Nameless Ghoulék tisztességesen bemozogták a színpadot, halálpontosan és olyannyira látványosan zúztak, hogy el is feledtették velünk, milyen kellemetlen lehet tüsszenteni egy hasonló ördögmaszkban. A koncert üresjáratokat nyomokban sem tartalmazott, az akusztikusan előadott Jigolo Har Meggido után pedig szabályos népünnepély jelleget öltött. Az If You Have Ghosts című Rocky Erickson-feldolgozás után a Monstrance Clockkal búcsúztak el a közönségtől, ami legalább annyira lelkesítő végszónak bizonyult, mint a templomba hurcolt Damien Thorn számára következő mondat: „A szentmise véget ért, menjetek békével.” A tömjénfüstben úszó hívek pedig a lehető legjobb szájízzel hagyták el a helyszínt.
