Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Pályafutásának fontos számához érkezett a Vad Fruttik. Ötödik nagylemezüket jelentették meg Tudom milyen címmel, amit három egymást követő napon mutatnak be az Akvárium Klubban. Likó Marcell, a zenekar frontembere mesélt nekünk a lemez születéséről és koncepciójáról, korlátokról, valamint alkotók és előadók feladatáról.
Most jelent meg az ötödik lemezetek. Sok rajongói komment szerint nagyon „Vad Fruttik-os” lett. Ti mire gondoltatok a dalok írása közben, mi rakta össze az albumot?
Utólag úgy érzem, hogy leginkább az élő előadás hangulatának szerettünk volna kedvezni. Az előző lemez kísérletezése után ez a mostani anyag sokkal barátságosabb lett. Főként a zenében hallom ezt erőteljesen. Azt gondolom, hogy ez a zenekarban az újra megtalált harmónia lemeze. Az összetartozás jegyében jött létre - és ebben nincs semmi ezo-izé -, de ez tükröződik minden pórusából. Talán azzal szerettünk volna egy kicsit egymásnak is kedveskedni az album készítése közben, hogy annyira nem idegenítjük el a zenét, mint amennyire megtehettük volna.
Mit jelent pontosan ez az elidegenítés?
Valami olyasmit mutatni, amivel még nem igazán találkoztak a hallgatóink, vagy ami kísérletezőbb jellegű, de ennél a lemeznél nem ez volt a cél. Az előző ilyen volt, de most próbáltunk valami nagyon erős, kompakt benyomást kelteni, hogy a dalok masszív egységet alkossanak, és inkább rövidebbek, zip-szerűek legyenek. Nem írtunk bele nagy, szólisztikus futamokat és nincs egy dalban többféle téma. Leginkább csak egy alap meg egy refrén van, aztán viszontlátásra. Próbáltunk karakteres gitárriffeket írni, amiről egyből meg lehet ismerni az adott számot, lehet, hogy ez már inkább egyfajta producerizmus – amikor nem azon vagy, hogy saját magadat meglepd, hanem azon, hogy megpróbáld minél erőteljesebben képviselni azt, ami szerinted jól áll neked. Ezt főleg az instrumentális részeken keresztül hallom vissza. Gyuszkónak (Győrffy Gyula, a zenekar billentyűs-kütyüse – a szerk.) volt is egy olyan határozott kérése, hogy próbáljunk meg olyan zenéket összehozni, ami neki jobban fekszik, ergo nincs bennük túl sok akkord. Ő jobban szereti a brit-amerikai típusú zeneszerkesztést, ami kevés, egyszerű akkordból táplálkozik. Ilyen például a Gyújtsd fel, aminek a versszaka gyakorlatilag egy harmóniából áll.
Minden dal úgy született meg, hogy te hoztad az alapját, és Gyuszkó utólag rápakolta a különböző elektronikákat?
Gergővel (Kerekes Gergely, a zenekar gitárosa – a szerk.) közösen írjuk a dalokat. Vagy ő találja ki a zenéket otthon, aztán összebarkácsol valamit egy zeneszerkesztő programban, vagy én gitározgatok, dúdolgatok fel témákat a telefonomra, és felbeatboxolom, hogy szerintem milyen dob lenne jó rá. Ezt az esetek 90%-ban szétszedjük, és valami teljesen mást írunk az ötlet csontvázára. Pont most kértem meg Gyuszkót, hogy ajánljon zeneszerkesztő programot, mert régebben én is foglalkoztam ilyesmivel, nyertünk még a régi zenekarral valamikor a 90-es évek végén egy Roland Grooveboxot, de sajnos az egyik koncert után leesett arról a bizonyos sárga Zsiguli tetejéről.
Érdekessége az albumnak, hogy nem próbateremben készültek a dalok. Ez annyit tesz, hogy nem közösen, nem egy térben raktuk őket össze, hanem a stúdiónkban – amit úgy kell elképzelni, hogy van egy kis garázs, végében egy számítógéppel és kütyükkel – és ha volt valami konkrétum, azt később együtt csiszolgattuk. A Részeg királlyal voltunk úgy, hogy mivel egy faék egyszerűségű szám, simán összerakhatjuk a próbateremben, el is voltunk ájulva, hogy milyen jól szól, aztán felvettük stúdióban, tök szar lett, és elölről kezdhettünk mindent.
És tényleg remek hangulatban készült a lemez, ez abból is látszik, hogy a fejemben már most is van egy csomó olyan folyománya, amiről érzem, hogy fel tudjuk majd használni a következő album készítésekor. Ilyen például a timing kérdése.
De miért? Karácsonyra mindenkinél ott lehet már a lemez.
Persze, de talán lehetett volna még ezeken a dalokon dolgozni valamennyit, hogy kiforrottabbak legyenek - bár az is igaz, hogy nekünk a nyersség, a darabosság jobban áll, mint egy cizellált, finom valami.
Én például a Fénystopposoknál (a zenekar 2010-es albuma a – a szerk.) éreztem a ti munkásságotokban kiteljesedést, és az volt a benyomásom az új lemez hallgatása közben, hogy ahhoz szerettetek volna visszatérni. Az volt a kiindulópont?
Talán igen. Léteznek korlátok, amiket mi építünk fel magunkban – ezzel mindenki így van, most nem mondtam nagy újdonságot, de ez a zenekarban úgy működik, ha például túlzottan elkezdünk kísérletezni, akkor vajon nem idegenítjük-e el magunktól a közönséget?
Tudatos döntésnek nem nevezném, de mindegyikőnkben ott dolgozhatott, hogy úgy hangszereljük-szerkesszük a dalokat, hogy azok az élő előadást segítsék elő, ne az asztalfióknak írjunk akkordmeneteket, és inkább a többséghez szóljanak, mint a zenei kísérletezést kedvelő kisebbséghez.
Persze csak a lemez végére jövök ezekre rá. Amíg dolgozunk, ösztönös a munka, nincs egy allegóriája, vagy jól körülhatárolható szabályrendszere a folyamatnak.
Inkább csak sodródunk, a pillanatnyi benyomások azok, amik meghatározzák, hogy egy dal milyenné válik. Amikor egymás után készülnek a számok, és mind hasonló hangulatot sugall – a 3 és 4 perc közötti hosszúságot, gyorsaságot, pofába üvöltözős refréneket, szövegben az "itt és most" életérzést – arra gondolok, hogy mi az, ami jól szól koncerten, és mi az, ami erőteljes impulzusokat adhat át mindenkinek.
Régebben azt nyilatkoztad, hogy nem a közönség kielégítése az első számú cél, most viszont úgy tűnik, hogy hangsúlyosabban van jelen az, hogy örömet okozzatok a rajongóknak.
Hát ja. Alkotóként úgy gondolom, nekem az a célom, hogy újat, saját magam számára érdekeset mutassak és nem az, hogy olyan zenét készítsek, ami tetszik a közönségnek. Viszont előadóként más a helyzet. Az előző, Darabok című lemez – leginkább dalszövegeiben – kissé nehezen emészthetőre sikerült, így szükségesnek éreztük az oldást.
Talán jövőre mindannyiunkban lecsapódik majd, hogy mi az, amit félretettünk az elképzeléseinkből, és ennek tudatában írhatjuk a következő albumot. Félre ne érts, egyáltalán nem vagyok csalódott, sőt, boldog vagyok, hogy ilyen lett a lemez, csak próbálom saját magunkat kívülről szemlélni. Szeretem megkérdőjelezni, vagy egy semleges nézőpontból figyelni a munkáinkat. Végső soron ez valamifajta önreflexió - már ha lehet ezt a kifejezést zenekritikára alkalmazni. Próbálkozom ezzel már jó pár éve, néha sikerül rájönnöm, hogy mi zavar, néha pedig hetekig utálom magam.
Az új lemez:
Az előző lemezbemutatóra rendelkezésre állt még a PECSA, most viszont tripláztok az Akváriumban. Így előre milyen érzés belegondolni abba, hogy három egymást követő napon ugyanazon a színpadon koncerteztek majd?
Három koncert az három nap felkészülést, koncentrációt, és háromszor több munkát jelent, mint egy szimpla ügy. Biztos, hogy fárasztó lesz, lehet, jobb lenne talán egy nap alatt lezenélni, és egyben átadni a lemez egészét, viszont egy nagy lemezbemutatónál meg ott a bökkenő, ha valami elromlik, aztán már nem tudjuk kijavítani az azt követő napon.
A három koncert arra jó, hogy kicsiszoljuk a produkciót, hogy megtaláljuk a saját rutinunkat, hogy látványosabb legyen a fény és jobb a hang, és minden nap valami újat adhassunk a közönségnek - például mind a három napra más setlisttel is készülünk.
Az első estén biztos lesznek még gyermekbetegségek, de abban meg benne van az első előadás izgalma, ami erőteljesen formálja a hangulatot. Volt már azért olyan, hogy öt egymást követő napon játszottunk, nem fogunk ebbe belehalni, de azért oda kell figyelnünk magunkra, mert már nem vagyunk tinik, a matrózfröccsöt nagy valószínűséggel hanyagolni fogjuk.
Nyilván nem azt szerettétek volna előre, hogy egy helyen háromszor játsszatok egymás után, hanem inkább a kényszer szülte ezt a helyzetet.
Sokat gondolkodtunk azon, hogy hogyan oldjuk meg a lemezbemutatót, és mivel több budapesti hellyel is remek a kapcsolatunk, nehéz volt a választás. Mint említetted, a PECSA már nem jöhetett szóba, így arra jutottunk, hogy olyan helyet kell válasszunk, ahol mi is komfortosan érezzük magunkat, ahol jó a hangrendszer, ami könnyen megközelíthető, és szeretik a népek.
Nyáron volt egy Kompkoncert nevű rendezvény, amit szintén az akváriumos gárda szervezett nekünk, és annyira nagy benyomást tettek ránk - egyrészt a különleges helyszínnel, másrészt a hozzáállásukkal -, hogy emlékeim szerint már akkor befoglaltuk a három dátumot.
Nyúljunk kicsit túl a lemezen és a bemutató koncerteken. Hol van most és merre tart a Vad Fruttik?
Most nagy a boldogság, hogy kész a lemez, úton van két új klip is. Az fog történni, hogy kifújjuk magunkat, megveregetjük a saját vállunkat, és ünnepelünk, mert az mindig elmarad valamiért. Reményeim szerint ez a három lemezbemutató koncert is inkább egyfajta ünnep lesz, mint egy szokványos előadás. Most már nem vagyunk semmilyen kényszer alatt, hiszen kiadtunk már annyi dalt, hogy össze-vissza lehet őket válogatni a koncerteken. Ha jól belegondolok, akkor a Tudom milyen album egy összegző, lezáró darab, ami után csomó új dologba belefoghatunk.
Igazából nem tudom még, hogy milyen lesz az új Fruttik, de rengeteg az ötletünk. Tulajdonképpen nem kell mást tennünk, csak hátradőlni, és az inotai November 7. hőerőmű hűtőtornyai alatt koktélokat szürcsölve megbeszélni, hogy mi az, amit a legjobban szeretnénk.
Interjú: Balázs Konrád
