Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az évnek hamarosan vége, de azért még megmondjuk hat idei lemezről, hogy milyen. Van köztük olyan, ami még tavasszal jelent meg, van, ami ősszel, van köztük morcos metál, van köztük könnyed pop, szóval minden. Szóval ilyen lett az új Grimes, az új Road, az új Ektomorf, az első 3rd Attempt, a friss Bring Me The Horizon és a legutóbbi Florence + the Machine.
Grimes - Art Angels
(4AD)
Az az igazság, hogy valamikor a tavalyi év folyamán eljött az a pont, amikor úgy éreztem, végleg elvesztettem a kapcsolatot a popzenével. Ez nagyjából egybevágott azzal a kijelentésemmel, hogy persze voltak próbálkozások, de igazából Gwen Stefani 2004-es szólólemeze óta egyetlen igazán időtállóan jó csajpop lemez se született, a férfiak pedig képtelenek akár csak egy hajszállal is izgalmasabbak lenni, mint a nagyjából 20 percen keresztül szórakoztató The Weeknd. Már épp visszasüppedtem volna a teljes izolációba, amikor megérkezett Grimes negyedik lemeze, és hirtelen eszembe jutott, miért is olyan jó dolog ez a popzene: a 2010-ben barkácspopból indult, azóta ezt már bőven kinövő énekesnőnek sikerült összehoznia egy habkönnyű, mégis súllyal rendelkező lemezt, aminek a legtöbb sorát már második hallgatáskor dúdolja a hallgató. Tökéletesen hallgatóbarát, de tökös is: ha kell, fátyolos ének kerül elő, ha kell, akkor karcos hangzású gitárra kiabál. A végeredményt kár is túl sokat elemezni, hiszen már az is a jó popzene lényegével ellenkezik. Az Art Angels egy kiváló, nagyon könnyen hallgatható lemez, ami épp alkalmas arra, hogy elvigye a vállán 2016-ot is. 4,5/5 (fá)
Florence + the Machine - How Big, How Blue, How Beautiful
(Universal)
Az idei év elég jól sikerült a Florence + the Machine számára, hiszen egy csomó sikeres koncert mellett headlinerek voltak a Glastonburyn, meg úgy általában is, talán még soha nem beszéltek róluk annyit, mint idén. Na meg persze megjelent harmadik lemezük, a How Big, How Blue, How Beautiful, amivel például először jutott fel a zenekar a Billboard 200 élére, és amiről most elmondom, milyen. Nos, annyira azért nem jó, mégpedig a következő okok miatt:
- A lemez tizenegy dalának körülbelül a fele ügyes, slágeres, érdekes popdal, olyan popdal, amiért az emberek imádják a zenekar koncertjeit. A másik fele viszont befelé forduló, lassú, és időnként unalmas is.
- Hiába nagyon jó dalszerző Florence Welch, és hiába a Coldplay, a Mumford & Sons és Adele mellett is bevált Markus Dravs producer leigazolása, az albumon nincs egy akkora kaliberű sláger sem, mint amilyen a Dog Days Are Over, a Spectrum, vagy a Shake It Out volt – a What Kind of Man és a Ship To Wreck sem az.
- Ez még mindig beleférne, ha a lemez nem lőné el szinte az összes puskaporát az első felében. De az a helyzet, hogy a hatodik dal, a Delilah után túl sok izgalomra már nem kell számítani.
A nagy rajongókon kívül ezért nem hiszem, hogy sokan vannak, akik mondjuk kettőnél többször végighallgatták az albumot, hacsak nem felejtették el kikapcsolni, mert fel sem tűnt nekik, hogy még megy. Így a How Big, How Blue, How Beautiful egy olyan lemez lett, amiről tíz évvel ezelőtt helyspórolás céljából csak négy számot raktunk volna fel az mp3-lejátszónkra. 3/5 (má)
Road – M.A.T.T.
(Hammer Records)
A domoszlói Road az új lemeze előtt már pedzegette, hogy most valami mást akartak csinálni, és azt is jó előre beharangozták, hogy sok hallgatás kell majd az új daloknak. Aztán a szaksajtóban is olyan kritika jelent meg, ami slágermentességről ír, és hogy fogós témák is alig akadnak a lemezen. A végeredményt hallva egyiket sem értem. Két-három dalon kívül ez egy Road-slágergyűjtemény. Persze, a hangzás karcos, sötét, a riffek mélyebbek, keményebbek, mint korábban, és a szövegeken is többet kell gondolkodni, de hogy sokáig kéne emészteni, meg hogy nincs rajta fogós rész, az nagyon erős túlzás. Ez egy modern, nyitott, de közben nagyon is magyar metállemez. Az pedig külön dicséretes, hogy a „kiléptünk a komfortzónából” nyilatkozat sem csak marketingduma. Még a szokásos tankcsapdás dal is lemaradt, líra sincs. Helyette vannak masszív riffek, átgondolt refrének, markáns hangulatok. Az is furcsa, hogy ebből a sötétebb árnyalatból az úgynevezett szerelmes dal (Zsák a foltját) sem lóg ki igazán, pedig van benne funkys, zongorás verze meg női ének. A Subscribe elképzeléseihez hasonló ez a dal, csak roadosítva. Van azért hiba, mert a Csillag lennék például tényleg nem fogós, maximum hangulatosnak mondanám, de az egészet nézve a M.A.T.T. egy korrekt lemez. 4/5 (dj)
Ektomorf – Aggressor
(AFM Records)
Minden Ektomorf-lemezzel nagy bajban vagyok. Mit írjak róla? Jól szól? Húzós? Feszes? Mit ne írjak róla? Bonyolult a mondanivaló? Tele van újdonsággal? Na, akkor megpróbálom: minden Ektomorf-lemez, így az Aggressor is faszán szól, feszes, vannak rajta ugrálós groove-ok, pontosan olyanok, mint a korábbi lemezeken, van rajta iszonyú minimálra vett mondanivaló, és legalább egy szám, amiben van csipetnyi újdonság a korábbi lemezekhez képest. Ez most a Cannibal Corpse énekesével felvett Evil By Nature. Ez a dal nem Coprsegrinder hangja miatt érdekes, bár nagyon karakteres benne, hanem mert egy kicsit gangsztás death metal cucc, a nyolchúros gitár miatt pedig olyan mélyen szól, mint a pokol. Persze a többi számban is ezzel nyomja Farkas Zotya, de az oldszkúl riffek miatt itt ez hatásosabb. Amúgy a zene még mindig a Soulfly első két lemezének világánál tart, csak annál még nyersebb, és kevésbé törzsi. Aki eddig szerette, most is szeretni fogja. 2,5/5 (dj)
The 3rd Attempt – Born in Thorns
(Dark Essence)
A The 3rd Attempt egyelőre egy tök ismeretlen, első lemezes norvég zenekar, amit alig egy éve alapítottak. Viszont nem is akárkik! Az épp tetszhalott állapotban leledző Carpathian Forestből (és ezernyi mást zenekarból, például Emperor, Green Carnation) ismert basszusgitáros, Tchort valamint a gitáros Blood Pervertor a szülőatyjai a deklaráltan nem Carpathian Forest-es új zenekarnak. Hiába minden erőlködés, ez egy újkori Carpatian Forest-hangulatot megidéző, pattogós, nordikus black kevésbé perverzebb tálalásban. Ødemark énekstílusa nem annyira nyers, mint Nattefrosté, és alkalomadtán képes a károgáson kívül más hangszínt is használni, ami kifejezetten jót tesz a daloknak. Tökéletes példa erre a ragyogóan felépített címadó szám, ami egy visszafogott tempójú, ám annál mélyebbre vájó málhás fröcsögés, a jobb fajtából. Akiknek mostanság hiányzik Nattefrosték anyaszomorító zenéje, bátran próbálkozzon a The 3rd Attempttel, kellemes csalódás. 4/5 (gnosis)
Bring Me The Horizon – That’s The Spirit
(Sony Music)
A Bring Me The Horizon az a zenekar, amit keményvonalas metálosok már akkor is a pokolba kívántak, amikor még amúgy masszív deathcore-t nyomtak. El sem merem képzelni, hogy mit gondolhatnak róluk, amióta a szépen fésült cukifiúk erőset váltottak rádiós irányba, és tartják is magukat ezen a vonalon. Valójában a Sempiternal volt a nagy fordulópont, most csak kiszélesítették ezt a világot, illetve bizonyos szempontból bezárták. A That’s The Sipirit az előző lemez leglágyabb dalainak stílusát viszi tovább. Rengeteg elektronika, popos dallamok, szinte csak színező gitárok és egy mutáló hangú énekes, ennyi a recept. Hosszú távon ez a lemez kevésbé izgalmas, mint a Sempiternal, de ha valaki olyan bődületes pop/rock számot tud írni, mint az Avalanche, az előtt meg kell emelni a kalapunkat. Ezzel együtt a nemzetközi sajtó ajnározása kissé túlzásnak tűnik. A Bring Me The Horizon nem a következő rockszenzáció, csak egy fasza zenekar, amely ügyesen használja elődei jó fogásait (Linkin Park, Filter). Bárkinek érdemes megpróbálkozni velük, de ha egy-két szám után nem működik a dolog, hagyni kell a fenébe az egészet. 4/5 (dj)
