Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
„Arcfestés meg patacipő? Belőlem ti nem csináltok buzit!” – ha anno Gene Simmons hasonlóan reagált volna a KISS imidzsére vonatkozó elképzelésekre, akkor kaviár helyett jó eséllyel ma is sóletkonzervet tárolna a családi hűtőben. Ha a Lordi tagjai hasonló ruházatban lépnek színpadra, mint a Lord tagsága, akkor legfeljebb a Torzított Kantele Tehetségkutatót nyerik meg egy finn rockkocsmában és nem az Eurovíziós Dalfesztivált. És ha a Ghost zenészei nem vállalják, hogy életük egy soha véget nem érő Halloween-partyval lesz egyenértékű, akkor ma ők is Kék Yuk-méretű helyeken koncerteznének, mint a kísértetiesen hasonló zenében utazó Year Of The Goat. A békétlenebb metálrajongók számára már ez is elegendő indok arra, hogy utálják Papa Emeritust és a névtelen vérszopókat, ám legtöbben mégis a zenekart övező ajnározást kifogásolják. (Ez utóbbi pedig valóban jogosnak tűnhet – egészen addig, amíg nem szembesülnek vele, hogyan is teljesít élőben gyűlöletük tárgya.) Na, nem mintha a Barba Negrában bármi is utalt volna arra, hogy a Ghost jelenleg a rock/metálszíntér egyik legfelkapottabb csapata. Hasonló nézőszámot talán még az Iron Maiden kiégett kabalájánál, Eddie-nél is lerobbantabb Paul DiAnno is össze tudott volna hozni, ha nagyon megerőlteti magát. (Persze, azért nem volt nehéz párhuzamot vonni a gyenge félház és a 8-9000 forintos jegyár között.)