Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Death akkor múlt ki, amikor Chuck Schuldiner 2001-ben meghalt. Ő volt a floridai zenekar gitárosa-énekese-agya, aki lényegében megteremtette a death metalt, majd szépen átalakult egyfajta death-es progresszív metál hibridbe. Viszont hiába volt kvázi egyszemélyes a zenekar, minden egyes lemezre, turnéra olyan zenészeket szedett össze, akik vagy már akkor elismertek voltak, vagy miatta lettek legendák. Ők állnak össze időről időre egy-egy turnéra Death To All név alatt, hogy a hivatalos szöveg szerint adózzanak egyet Schuldiner nagysága előtt, nem hivatalosan pedig Death-dalokkal keressenek pénzt. (Fotók: Artlasso)
Úgy tűnik Steve DiGiorgio basszusgitáros a főnök ebben, aki ugyan csak két Death-lemezen játszott, de sokáig volt társa Schuldinernek, mellette lett a bund nélküli háromhúros basszusgitár legendája. Maga mellé vette az 1988-ban született Max Phelpset, az Exist gitáros énekesét, aztán változó társakkal turnéznak. 2014-ben a Cynicből is ismert, a Human című Death-klasszikuson játszó Paul Masvidal gitárossal és Sean Reinert dobossal jöttek a Barba Negra Trackbe, most Gene Hoglan dobolt, aki az Individual Thought Patterns és a Symbolic lemezen szerepelt, illetve Bobby Koelble gitározott, aki szintén a Symbolicon, a talán legnépszerűbb Death-albumon játszott. Szóval ők hakniztak egyet most a Barba Negra Clubban.
Viszont ha minden hakni ilyen lenne, soha nem panaszkodnék. Egyrészt annyira jól szólt a koncert, hogy képtelenség belekötni. Rohadt hangos, de ennek ellenére kristály tiszta volt minden. Az összes hangszert tökéletesen ki lehetett venni, ami meg ilyen zenészlegendáknál nagy élmény. Főleg, ha a ritmusszekciót nézzük DiGiorgióval és Hoglannel, akik néha már-már jazzt játszottak a gitárok alá, pláne a későbbi Death-dalokban. Max Phelps alázattal hozta Schuldiner szerepét, nem is konferált semmit, helyette megtette ezt a kissé túlpörgött DiGiorgio, aki annyira lelkesen dumált, hogy még azt is elhittük neki, hogy mi vagyunk a legjobb közönség. Bobby Koelble igazából egyszer kapott főszerepet, amikor teljesen váratlanul, az ő énekével eljátszották a Spirit Of The Radio című Rush-dalát, amire ugyan a közönség teljesen lefagyott, de legalább ők jól szórakoztak.
Amúgy az összes Death-lemezről játszottak valamit, szóval volt olyan, nem is egyszer, hogy egyiküknek sem volt köze az adott dal stúdióverziójához. Ennek ellenére is példásan hozták például a már nagyon progresszív utolsó Death-lemez, 1998-as The Sound of Perseverance két számát is, a klasszikus, nem éppen az észről szóló death túrásokról (Pull The Plug, Zombie Ritual) nem is beszélve. Szóval tényleg nem lehet ebbe belekötni, még ha ez tényleg olyan is ez az egész, mintha a Nirvana állna ki másik énekessel a színpadra. Viszont ha az is olyan színvonalú lenne, mint a Death To All, egy szót nem szólnék.
