Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Friss-ropogós-vadiúj-nem is annyira új lemezkritikáinkat fogadjátok szeretettel. A szerzők felváltva lelkendeznek és unják magukat, de kivételesen most nincs olyan lemez, amitől sugárban hányna bármelyikük, pedig két magyar album is van ebben a válogatásban. (nevet)
AMON AMARTH – JOMSVIKING
(Metal Blade/Sony)
Az Amon Amarth körüli lelkesedést sosem értettem, minimum annyira furcsa, mint a Sabaton iránti rajongás. Egyik albumuk olyan, mint a másik, nincsenek köztük nagy különbségek; korrekt, az évek múlásával egyre dallamosabb death metal, kellő erővel, jól előadva. De kilenc lemezen keresztül ez azért nem túl sok. Ha feltétlenül „dallamos hörgőst” akarok hallgatni, akkor inkább korai In Flames, ha meg deatht, akkor mondjuk Morbid Angel. Az új albumra sem változott igazán a helyzet, nem rosszak ezek a dalok, minden további nélkül végig lehet bólogatni őket – az egyikben még Doro is énekel, húha –, de egy helyen sem hallok semmi olyasmit, ami miatt úgy érezném, muszáj lesz még egyszer valaha is előszedni. Talán most még több a dallam a gitárosok játékában, az album koncepciójának megfelelően (vikinges sztori) néhány folkosabb is előkerül, a maga módján, a saját határai között változatosan telik ez a kb. 50 perc. Szórakoztatóbb, mint például egy Paks–MTK focimeccs a tévében, na de talán nem az a mérce. Viszont az albumborítónak köszönhetjük az utóbbi idők legfrankóbb Hammerworld-címlapját. 3/5 (SCs.)
Arkhē: Λ
(Nail Records)
A pár éve kényszerpihenőn lévő Sear Bliss zenekar vezetője/frontembere a tétlenség helyett inkább elkészítette az Arkhē (jelentése: kezdet, elv) című szólólemezét. Nagy András az anyazenekarában alapvetően black metal játszik, de szerencsére önálló lemezén e zsánertől olyan messzire menekült amennyire csak bírt. És nagyon jól tette, mert ilyen lemezzel már régen találkoztam, ami ennyire szívből jönne valakinél és ennyire leszar minden beskatulyázást. Ha kell simán hoz egy mansonos zakkanást, egy Depeche Mode-os elborulást, az olyan finomságokról már nem is beszélve, mint a Woods Of Ypres és Ascension Of The Watchers hangulatainak a megidézése. Eklektikusnak hat kezdetben (még egy Scum feldolgozás is idefért a Napalm Deathtől), de mégis egységes a lemez. András dallamos énekhangja is szokatlan elsőre, de teljesen a helyére simul minden a sokadik meghallgatás után. A kegyelemdöfést az Álom Hava című dal adja meg, itt mintha maga Garm lenne a vendégénekes és a szám is kellően ulveres, tehát tökéletes. Sajnálom, hogy nem ez lett a zárótétel, mert ami katarzis itt kibontakozik az inkább az album végére kívánkozna. Aki már levette a kezét/fülét a hazai zenékről, az az Arkhē-ban új reménységet találhat magának. Nemzetközi viszonylatban ez egy nagyon erős 4/5, a hazai színtéren pedig egyértelműen 5/5. (Gnosis)
Blaze Bayley: Infinite Entanglement
(Blaze Bayley Recordings)
Az eddigi statisztikák szerint az az énekes, akit kirúgnak az Iron Maidenből, egy-másfél évtizeden belül felszed húsz kilót, és majd fokozatosan leszokik a hajápoló szerek használatáról. Ugyanakkor Blaze Bayley szólokarrierje jó ideig fényévekkel ígéretesebbnek bizonyult, mint Paul Di’Annoé. A Silicon Messiah és a Tenth Dimension hibátlan lett a maga műfajában, és a folytatással sem volt különösebb probléma. Egészen a 2012-es King Of Metalig, ami legfeljebb a sárisápi Krahovácz Rock Band debütáló demójaként állta volna meg a helyét. Blaze azóta a komplett zenekart lecserélte, de az Infinite Entanglement sem lett több egy tökéletesen átlagos metállemeznél. Ez pedig nem kizárólag a dalszerzők hibája: a korai 2000-es évek magyar heavy metal lemezeit idéző hangzás még a jobb dalokat is különös kegyetlenséggel heréli ki, pedig a jó Blaze is összekapta magát legutóbbi, szörnyen kínos teljesítménye óta. Pontszám:3/5 (Nausea)
Deftones: Gore
(Reprise)
Nagy hirtelen az Akelán kívül egyetlen formációt sem tudnék említeni, melynek valamely tagja hasonló lelkesedéssel beszélt volna új lemezükről, mint az Elefántember anyja újszülött gyermekéről. Nos, ami azt illeti, Steven Carpenter a Gore megjelenése előtt radikálisan átlényegült Pálvölgyi „Pávcsi” Lászlóvá, vagy pedig szimplán ellógta a főiskolai marketingtervezés-előadásokat. Azonban bármily vészjósló nyilatkozatokra is ragadtatta magát a Deftones-gitáros, az új album lazán hozza a Diamond Eyes vagy a Koi No Yokan színvonalát. Tény, hogy a Gore-ba több pszichedelia szorult, mint a két előző műbe, ám amíg olyan színvonalú dalok születnek, mint a Hearts/Wires vagy a Phantom Bride (Jerry Cantrell közreműködésével), addig nem oszthatjuk Carpenter rinyálását. Pontszám: 5/5 (Nausea)
Pannonia Allstars Orchestra - Ghost Train
(MG Records)
Utoljára 2012 márciusában adott ki nagylemezt a Pannonia Allstars Ska Orchestra, de ez nem jelenti azt, hogy az elmúlt négy évben nem csinált volna új zenéket. Sőt, annyira csinált, hogy az aktuális album hat dalát nem, hogy hallhattuk már, de videoklip is van hozzájuk. A Ghost Train azért persze azoknak is szolgál újdonsággal, akik figyelemmel kísérték a zenekar pályafutását, a lemeznyitó Balkan Dancehall például rögtön nagyon pörgős, és emlékeztet a koncerteken gyakran feltűnő Bawl Out Fi We-re. Egyébként szerintem egy PASO-lemez esetében két fontos kérdés van: mennyi számot tud adni a zenekar elsőszámú vonzerejének számító koncertekre, és az alapvetően monoton stílus ellenére mennyire hallgatható otthon is. Az első szempontból szerintem nem teljesít rosszul a Ghost Train, mert bár tényleg kevesebb pörgős dal van rajta a megszokottnál, abból már van bőven a zenekarnak, a klipes számok nagy része meg simán felfér a setlistre. A második szemponton pedig a zenekar négy magyar nyelvű, vendégelőadós dallal (Prieger Fanni, Deniz, Szűcs Krisztián és Riger János működik közre), és a zenekartól eddig még nem látott zenei változatossággal próbál segíteni: ahogy nemrég KRSa mondta nekünk, még metálos elemeket is fel lehet fedezni a lemezen. A Ghost Train nem kimagaslóan jó album, de mivel ezen erőfeszítésekkel a második kérdést is sikerült elég pozitívan megválaszolnia, nálam megérdemli a négy pontot. 4/5 pont (Magyar Ádám)
