Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Dőlnek le sorra a bálványok. Szilveszterkor eltolta a biciklit a Mötley Crüe, most meg a Manowar jelenti be a búcsúturnéját. A fémzene templomának egyik legerősebb tornya ingott most meg. Az ilyen történések mindig kiváló ürügyet szolgáltatnak arra, hogy a múltba révedjünk, és elmerengjünk azon, milyen gyorsan telik az idő. Meg persze arra, hogy jól beletöröljük a szaros csizmánkat abba, aki bedobja a törülközőt, végül is az internet azért van.
Régen persze jobb volt, bár én sohasem jártam Puma cipőben, és koptatott márványfarmert is csak azért hordtam, mert anyám olyat talált a turkálóban. De aztán láttam később egy akkoriban készült posztert az Obituaryról, ahol John Tardy pont ugyanolyanban lett lefényképezve. Szóval biztosan nem volt ciki, bár egyes osztálytársaim, akik épp Puma cipőre gyűjtöttek, mert a Reebok már nem volt menő, megmosolyogtak, amikor abban mentem suliba. De engem ez nem érdekelt, a kezdő lázadó egy-egy megvető pillantás, gúnyos beszólás hatására csak még nagyobb, hitelesebb lázadóvá válik. Ami nem tesz erősebbé, attól gyengébb leszel, vagy hogy is mondják.
A Manowarról is azokban az években hallottam először. A miskolci antikváriumban vettem valami metálzenéről szóló könyvet, ami körülbelül két hét múlva lapjaira esett szét. Abban írták, hogy ők a leghangosabb zenekar, meg hogy bőr ágyékkötőt hordanak, és a lemezszerződést a saját vérükkel írták alá. Na apám, ez kemény, gondoltam anélkül, hogy egy hangot hallottam volna a zenéjükből.
Az Immortal rajongója is egy hammeres interjú alapján lettem. Az énekkönyvembe két fordított kereszt társaságában karcoltam be a logójukat, ha jól emlékszem, a dodekafóniáról szóló fejezet mellé. Amikor végre megvettem a Battles in the North lemezüket műsoros kazettán Pesten, első hallásra el is csodálkoztam, hogy mi ez a csapkodás, de aztán meggyőztem magam, hogy nekem ez tetszik. Mekkora pózer voltam tizenöt évesen, ha belegondolok. A jó Joey DeMaio ki is küldött volna a teremből.
Persze az első saját dalszövegem, amely a - figyelem, szakszó következik - veretes "Heavy Metal" címet kapta, biztosan meggyőzte volna, hogy nem vagyok puhány és pózer, mert arra a versre még a korai Ossian is büszke lett volna. Mivel Joey száját egy féloldalas interjúban összesen huszonnégyszer hagyta el az a szóösszetétel,
hogy heavy metal - megszámoltam! - tuti megveregette volna a vállam érte. Természetesen akkor is ellenállásba ütköztem. Első zenekarom szerveződött épp, és az énekesünknek ezt adtam oda valami sajtpapíron, hogy szerintem jó irány lenne. Elolvasta, felhúzta a szemöldökét, jól-rosszul elfojtva kuncogni kezdett, és azt mondta, hogy nem rossz, majd megbeszéljük. Ő Seput, meg Cannibalt hallgatott, felütve némi Soundgardennel, így a metált éltető szövegem csakhamar a feledés homályába merült. Ezt azóta sem bocsátottam meg neki, mert megbocsátani puhány dolog.
Idővel a barátaim hatására én is az extrémebb zenék, vagy egyszerűbben szólva a hörgés felé fordultam, és bár akkorra már megismertem a Manowar dalait is, sosem vettem fel a klipjeiket a Metallából, mert milyen cinkes már, hogy felnőtt férfiak metál testvériségről, meg hasonló gyerekes dolgokról írnak dalokat. Ennél már tizenhat
évesen is érettebb voltam. Különben is, a Deicide sokkal keményebb meg betegebb volt náluk, és akkorra már én is kemény voltam, meg néha beteg is, de akkor nem kellett iskolába mennem. A pózolókról éneklő pózolókat is megvetettem, nekem egyébként se mutogasson egy bőrmellényes paraszt valami Harleyról a klipben,
mert az idétlen műmájerkedés. Glen Bentontól elfogadtam ugyanezt, de azt Glen Benton csinálta, úgyhogy teljesen más.
Így teltek az évek. Részegen sokszor ordítoztam, hogy rockernek születtem, közben kiröhögtem a Manowart az idétlen dalszövegeik miatt, meg hogy sört locsolnak a koncerten. Futkároztam csajok után, már amikor összejött, de megvetettem a zenekart, hogy nőket hurcolnak a színpadra, és hogy Eric Adams azt mondja az interjúban,
hogy a biztonságos szex a hobbija a vadászat mellett. Közben egyik napról a másikra harminchat lettem, ők meg bejelentik, hogy leteszik a lantot. És ilyenkor elkezdenek hiányozni, ahogy Jackson, a város bolondja is hiányzik mindenkinek, mióta kissé kapatosan betántorgott egy vonat alá a Tiszain. Mert ahogy vele is lehetett jókat beszélgetni tiszta pillanataiban, úgy a Manowar lemezei is jó hangulatot tudtak csinálni egy-egy mikrobuszos utazás alkalmával.
Tanulság nem lesz. Csak elgondolkodtam azon, hogy azok a zenekarok, amelyek tulajdonképpen egy-egy stílus emblémái a kívülállók számára, mint a melldöngetős, metáltestvéres Manowar, vagy a black metállal kapcsolatban már kötelezően emlegetett pandamaci festés mellett mindvégig kitartó Immortal, milyen szélsőséges reakciókat váltanak ki a közönségből. Lehet, hogy mi vesszük komolyabban őket, mint ők magukat?
