Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
„A tolerancia apró lépésekkel és személyes élményekkel építhető fel egy közösségben” – mondja Jónás Vera, és a saját eszközeivel tesz is érte, hogy ez így legyen. Éppen ezért a szokásoshoz képest meglehetősen sokat beszélgettünk vele társadalmi kérdésekről, így megismerhetitek véleményét a nők helyzetéről, zenészek és politikusok ezzel kapcsolatos kijelentéseiről, és a menekültválságról is. Azért persze a zenéről is szó volt, a Jónás Vera Experiment új albumáról, a hazai zenei színtér helyzetéről és az énekesnő jövőbeli terveiről is olvashattok a tovább után. (Fotó: Talabér Géza)
Mikor döntötted el, hogy elsősorban a zenéléssel szeretnél foglalkozni?
Igazából soha nem döntöttem el, hanem csak vittek az események, egyik a másik után. Egy csomó minden érdekelt, érdekel ma is, és végül afelé mentem, ami a legjobban vonzott. Persze azért tettem lépéseket a zenei karrier irányába, például elmentem Angliába egy zenei egyetemre tanulni. Maga a zenekar is fokozatosan jutott el odáig, hogy lemezünk legyen, sőt, hogy egyáltalán zenekarnak mondhassuk magunkat. Szóval nem a kezdő lépés volt igazán tudatos, hanem inkább az utána következő folyamatok alakítása.
Sok White Stripes-t hallgattál, mielőtt megírtad a Tiger, Now-t?
Nem, egyáltalán nem hallgattam. Mondták páran ezt a hasonlóságot, de inkább a Walk Away című számra, amit Hunorral (a zenekar dobosa – a szerk.) ketten adunk elő, de már azután, hogy megcsináltuk, felvettük, és a videó is megvolt. Egy másik helyen kérdezték nemrég, hogy melyik a kedvenc duó-formációm, és akkor is azt mondtam, hogy igazából nem is nagyon ismertem a White Stripes-t korábban.
Térjünk rá a két más szerzőtől származó dalra, ami az albumon szerepel. Miért pont a Szél hozott, szél visz el?
Gyerekkoromban ez egy fontos dal volt, én is sokat énekeltem. És az a helyzet, hogy egy csomó dolgot megtervezek és kitalálok előre, aztán pedig jön az alkotói folyamat, előveszem a gitárt, elkezdek rajta pötyögni, és lesz valami. Ennél a dalnál az volt, hogy kitaláltam egy kromatikusan lépkedő akkordsort. Én egyébként nagyon csípem ezt a műfajt, ha izgalmas, és nagyon szeretem, mikor kicsit kifordíthatom magából az eredetit. Mindenki felismeri ezt a dalt, aki hallotta gyerekkorában a kilencvenes években, de mégis van benne annyi változtatás, ami érdekessé teszi.
És miért pont a Michelle a Beatlestől?
Ez szintén gyerekkoromból jött, főleg anyukám nagy Beatles-fan, sokat ment otthon, a szomszédok időnként át is kopogtak, hogy túl hangos. Ezt a változatot már nagyon régen kitaláltam, és visszataps számnak használjuk is a koncerteken. Nekem nagyon tetszik az, hogy a dalban dülöngél a zene, a bőgő játszik csak egyenesen, meg talán még valamennyire az ének is az, de a dob meg a gitár egy részeges összevisszaság. Hunor úgy is szokta játszani, hogy konkrétan ritmusra pakol, amit nem tudok megszokni, mindig csendes röhögőgörcsöt kapok, ahogy leejti mondjuk a dobverőt vagy a csörgőt. És úgy gondoltam, hogy ha már az új anyaghoz van kiadó (mert ugye szerzői kiadásban csak saját dalok lehetnek), akkor legyen Michelle is.
Lesznek egyszer magyar nyelvű dalaid?
Vannak magyar nyelvű próbálkozásaim, nem mondom, hogy túl jók. Elég álmodozó típus vagyok, sok mindent tervezek meg elképzelek, de csomó minden bekerülhet ebbe a rendszerbe, amire nem is gondoltam volna. Például a mostani állapotokat egyáltalán nem láttam előre. Nem gondoltam, hogy rövid szőke hajjal, bőrdzsekiben, tigrisekről meg vicsorgásról fogok zenét csinálni. De közben tökre örülök, hogy ez megtörtént. Szóval ennyi erővel mondhatom azt is, hogy el tudom képzelni, hogy lesz egy csomó magyar nyelvű számom, de egyáltalán nem látom most a rendszerben, hogy ez megtörténik.
Nemrég nyilatkoztad azt, hogy Budapesten most nagyon vibráló a zenei élet, és akár nemzetközi áttörést is elérhetnek egyes zenekarok. Kikre gondoltál?
Budapest Berlinből kezdi áthozni azt az avantgárd és kísérletező vonalat, ami szerintem borzasztóan izgalmas, és engem személy szerint nagyon érdekel. Ide tartozik például a JazzaJ, és más hasonló programsorozatok, egyre jobban épül ki ez a szcéna. Aztán vannak olyan zenekarok, akik eljutnak nemzetközi showcase-fesztiválokra. Nemrég voltam egy Cseh Tamás Program által szervezett konferencián, ahol az volt a téma, hogy legyen-e megint zenei export iroda. Azt gondolom, hogy alakulóban van egy szándék, hogy a magyar könnyűzenének legyen nemzetközi ismertsége és elfogadottsága, sőt, sikere is. A filmes szakmában ez már nagyjából megvalósulóban van, és bár a zenében ez egy kicsit máshogyan működik, szerintem itt is van esély a sikerre. Azok a zenekarok, amik itthon főleg angol nyelvű, izgalmas zenét csinálnak, megállhatják a helyüket külföldön is.
Sokan meg pont azt mondják, hogy leáldozó időszak van a petőfis felfutás után. Mit gondolsz erről?
Ez egy másik dolog, mint hazai zenekarokat külföldön ismertté tenni. A Petőfinek annak idején volt egy nagyon bátor próbálkozása, hogy megmutassa az undergroundnak számító produkciókat, és nem csak a tehetségkutatók győzteseire kell odafigyelni, hanem a Kispál király, és Péterfy Bori cool. Ez egy nagyon erős löket volt, ami évek óta szorul vissza. A mai Petőfi már egy egészen másik történet, és a jelek szerint minden bizonnyal még inkább az lesz a jellemző, hogy az underground dolgok kiszorulnak.
Péterfy Bori is ugyanezt mondta nemrég.
Mert abszolút így van, bekapcsolod most a Petőfit, és nagyjából olyan, mint a Class FM. Van még egy-két undergroundnak nevezhető zenekar, ami megjelenik a rádióban, de például nekem szinte esélytelen bekerülnöm. Most pont volt egy dal, amit a magashegyis Fodor Máriusszal csináltunk, eredetileg egy reklámhoz, tök mainstream, popos szám, rögtön be is került a rádióba és szanaszét játszották. Viszont mikor megjelent a Tiger, Now!, vagy Artisjus-díjat kaptam, fel sem merült, hogy játszanának. Szerencsére nem vagyok ettől túlzottan elkeseredve, így is sokan ismerik a zenénket.
Érdekes, mert a kritikusok viszont nagyon elégedettek voltak a lemezzel. Nyilatkoztad azt, hogy a londoni sok problémával tarkított időszak után most kiegyensúlyozottabb az életed, amitől ritkábban gondolsz a dalszerzésre. Hogyhogy mégis ilyen jól sikerült az album?
Őszintén szólva egyáltalán nem számítottam a lemez sikerére. Ez egy sokkal nehezebb szülés volt, mint a Game, máshonnan jöttek ezek a dalok. Egyébként vannak rajta olyanok is, amik még Londonban születtek, az Over and Over Again, vagy az Ordinary-nek az első kétharmada, és a Walk Away is, csak ezeket sokáig tartogattam itthon. Most nagyon a tenyerén hordoz a sajtó, és ez jól is esik, jó visszacsatolás számomra. Nem vagyok mindennel teljesen elégedett, nem is voltam még soha, de nagyon sokat dolgoztunk a lemezen, és szuper, hogy azt kapjuk rá, hogy jó és értékes. Másrészről viszont a belső vívódások meg a nagy kérdőjelek ugyanúgy ott vannak bennem. Mindenesetre próbálom élvezni, hogy ez egy alkotói folyamat eredménye, és meg kell tanulnom minden külső dolgot kizárni belőle.
A koncerteken sem érzed a fejlődést?
De, abszolút. Sokkal többen ismernek és hallgatnak minket, folyamatosan bővül, épül a zenekar közönsége, meg a zenekar is egyre jobb, folyamatosan fejlődik. A kezdetektől fogva hiszek a lassú építkezésben, és úgy érzem, hogy most fölfele megy az egész. Azt nem tudom, hogy mi fogja meghozni azt, hogy valami igazán nagy dolog történjen, ilyeneken nem is gondolkozom.
Februárban részt vettél egy beszélgetésen, ami a nők magyarországi helyzetével foglalkozott. Mi a véleményed erről annak tükrében, hogy láttad, hogy Nyugat-Európában mi a helyzet?
Nem csak a nők helyzete más Nyugat-Európában, mint itt, hanem nagyon sok minden más is. Nekem komolyan küzdenem kell a saját érvényesülésemért, és sokszor van az, hogy meghívnak egy beszélgetésre vagy díjátadóra, és egyedül vagyok ott nő, vagy maximum ketten-hárman vagyunk, száz férfi mellett. Nem azt mondom, hogy fele-fele a nemek aránya a zeneiparban, de azért ez nem tükrözi a valóságot. Folyamatosan érzem, hogy tolnom kell azt, ami és aki én vagyok, és hagyni, hogy majd ez valahol áttörjön. A zenémben van egy csomó erő, amit én külföldön sok zenekaron látok, és nagyon tetszik is, itthon viszont az még egy kicsit fura, hogy ez egy nőtől jön. Hogy egy csaj bőrdzsekiben nyomja, közben meg gitározik, satöbbi. Egy kicsit még kiveri a biztosítékot. De verje is ki, szerintem ez tök jó.
Ha már itt tartunk, mit szóltál Ákos női szerepekről alkotott véleményéhez?
Nem csak erre reagálnék, hanem Kövér László szavaira is, aki szintén beszélt erről. Én nagyon szeretnék majd gyerekeket szülni és családot alapítani, ez abszolút benne van a jövőképemben, és emellett nagyon szeretek zenélni is, szeretem a hivatásomat, a zenekaromat, a menedzsmentet, mindenkit, aki körülöttem él és dolgozik. És úgy látom, hogy amikor majd ezt a két dolgot össze kell egyeztetni, az elképesztő kihívás lesz. Ezekben a nyilatkozatokban az zavart engem, hogy nem tudtam rájuk vállat rándítani. Azt mondani, hogy ez egy hülyeség, és továbbmenni, hiszen ez egy bántó dolog, ellenem szól. Én például most is férfi nőgyógyászhoz járok, de ő nem szól bele abba, hogy az én méhemnek épp mi lenne a feladata, meg hogyan viselkedjek. Nekem van, neki meg véleménye van. Szóval ha egy férfi megmondja, hogy szerinte nekem mit kéne csinálnom, hogyan kéne a nőiségemet megélnem és alakítanom az egy abszolút nem fair dolog. Ugyanennyire igazságtalannak érzem, amikor egy érzékeny pasira a gyenge vagy puhány jelzőket használják.
Az gondolkoztat el, hogy basszus, hogy lehet ma egy nőnek kezelni ezeket a dolgokat, a társadalom hogyan segíti hozzá az embert a gyerekvállaláshoz, a nők és a férfiak együtt hogyan építik fel az életüket, hogy mindenki részt vállaljon minden családi és egyéb feladatban. Nem Ákoson ugrálnék éjjel-nappal, mert így az viszi el az energiámat, hogy valakire haragszom, és nem az, hogy miért tud egy ilyen mondat ekkora körben ilyen fontos érzelmeket kiváltani. Azért, mert még dolgunk van vele. Nagyon fontos ezt felismerni és cselekedni.
Meglehetősen aktív vagy társadalmi kérdésekben, ott van például a Street Studio Hungary, vagy az, hogy a menekültválság idején befogadtál egy iráni lányt pár napra. Honnan jött ez?
Van egy társadalmi tanulmányok diplomám, nem annyira szerettem egyetemre járni, de azt gondolom, hogy ez egy jó irány volt nekem. Mondjuk a Street Studio Hungary-nek a szervezésében és összerakásában biztosan nagy szerepet játszott az, hogy ilyeneket tanultam, és végül antropológiából írtam a szakdolgozatomat. Azt gondolom, hogy a tolerancia apró lépésekkel és személyes élményekkel építhető fel egy közösségben: egy családban, egy városban, egy országban is. Soha nem láttam magamat nagy vezetőnek, politikai befolyással rendelkező embernek, ez nem is annyira érdekel, én az egyéni szinten való apró változásokban és kapunyitásokban hiszek. Az utcai stúdió egy ilyen projekt, ezért is tetszett. Amerikai ötlet eredetileg, aminek az itthoni verzióját a Snétberger Intézet roma diákjaival valósítottam meg. Azt gondolom, hogy a romákkal való ellenérzését a magyar társadalomnak nem tudom úgy megváltoztatni, hogy zászlókkal kimegyek, hogy legyél peace és toleráns. Személyes élmények kellenek.
Személyes tapasztalatod is van ezzel kapcsolatban?
A Nyugati téren egyszer ültem egy kávézóban az anyukámmal, és elment mellettünk egy meleg pár kézen fogva, aztán meg megcsókolták egymást, mire anyukám teljesen lehidalt. Pedig ő egy abszolút nyitott, érdeklődő, világot látott ember, de teljesen megértem azt, hogy akkor még nem tudott ezzel mit kezdeni. Aztán amikor megismerte az első meleg párt, aki a családunk barátja lett, akkor szépen lassan átlátta a helyzetet, és utána már nem volt ez olyan idegen dolog a szemében. Ugyanez van a menekültekkel is, az egy teljesen UFO népség az átlagember számára. Csak annyi kellett volna, hogy az emberek odavigyenek mondjuk egy üveg vizet, és máris megtört volna a jég, és az a sok gyűlölködés – és tényleg néha szörnyű volt látni, hogy milyen agresszió van emberekben – egy kattanással megváltoztatható lett volna.
Csak nem biztos, hogy az volt a cél, hogy béke legyen. Nem cél a politikában sem, hogy jobb és bal oldal valami olyasmit csináljon együtt, ami valahova előre visz, hanem a forrongás a cél, és az, hogy az emberek a kanapékról megmondják, hogy kinek mi a dolga, mit kell csinálnia. Ugyanígy van a nőkkel, a romákkal, vagy éppen a menekültekkel kapcsolatban. Nem feltétlen tüntetni kell, az is tök fontos, de egy másik kérdés. Tenni kell apró lépéseket azért, hogy változás legyen. És lehet, hogy ha beszélsz egy menekülttel két szót, kiderül, hogy ezer emberi szálon tudtok kapcsolódni. Így talán fel lehet ismerni, hogy ezek az emberek bajban vannak. Nem gondolom, hogy nekünk, kis embereknek kéne megfejtenünk, hogy mit kell kezdeni velük, ezért vannak a vezetőink. A mi dolgunk a saját szintünkön cselekedni, embernek maradni, és ha tudunk, segíteni.
Mit gondolsz arról, ahogy Európa megpróbálja kezelni ezt a helyzetet?
Nem nagyon követem a politikát. Van benne egy pár dolog, ami nagyon kiveri nálam a biztosítékot, de nem annyira figyelek oda, mert úgy érzem, hogy csak elfáradok tőle, és a lényegről elveszi a figyelmet. Így vagyok az európai és a világpolitikával is. Viszont egy cikkben azt olvastam, hogy amikor megérkeztek a menekültek, akkor nem a menekültválság találkozott Európával, hanem Európa válsága találkozott a menekültekkel, és ezzel teljes mértékben egyetértek. Megjelent többszázezer ember, akik nem csak úgy becsöngettek, hogy bocs, tegnap indultunk és ma reggel megérkeztünk, hanem hónapok óta úton voltak, és Európa csak ült, hogy akkor most mit csináljunk. Konszenzus és koncepció zéró, mindenki Merkel ellen beszélt, plusz ott a dublini egyezmény, amiről nem is értem, hogy hogy gondolták. És persze ki a bűnbak? A menekült, aki nem akar beregisztrálni, mert attól fél, hogy visszaküldik őt a magyar vagy görög határra, ha ezt ott megteszi. De őket utáljuk, mert nem akarják követni a szabályzatot. Ez egy nagyon komplex sztori volt, és az is az, hogy nekik miért kellett eljönniük a hazájukból, miért van ott háború.
Az viszont nagyon erősen kiütközött belőle, hogy Európa nem annyira egységes, mint amennyire szeretnénk, hogy az legyen. Nem működik az Uniós együttműködés, széthúzás van, és nincs összhang. Azt kéne szerintem itthon megérteni, hogy lehet mindenkire ujjal mutogatni, de a mi saját szintünkön nagyon fontos, hogy megtegyük a szükséges lépéseket. Ugyanúgy, ahogy a hajléktalanokkal, a mélyszegénységben és az éhezésben élőkkel kezdenünk kell valamit. Nagyon sok ember tudna segíteni, már azzal is, ha nem a kukába dobja a ruháját, vagy a megmaradt kaját. Ezek az apró dolgok azok, amik egy jól működő társadalmat fel tudnak építeni, és tetejére egy olyan vezetőt tudnak majd állítani, aki rendesen meg tudja szervezni, hogy mit kell csinálni. Lehet a politikusra mutogatni, de mi választottuk őket, ők a mi termékeink, akár rájuk szavaztunk, akár nem. Ezért nem is megyek bele soha konkrét személyeken való rugózásba, mert teljesen elveszi a fókuszt a lényegről.
Visszatérve könnyedebb témákra: Londonban nem kérdezték meg tőled, hogy van-e valami közöd a Jonas Brothers-hez?
Dehogynem, sőt, itthon is megkérdezik időnként, és természetesen mindig mondom, hogy van közöm hozzájuk.
Ezzel a típusú zenével meddig lehet eljutni szerinted itthon és külföldön? Elérhetsz mondjuk olyan szintre, mint a Wellhello vagy a Halott Pénz?
Magyarországon nem, de külföldön szerintem igen. Persze szuper lenne, én élvezném, ha itthon is nagy sikereket tudnánk elérni, de ez tényleg nem túl valószínű. Külföldön azt gondolom, hogy nagyobb lehetőségek vannak, de mondjuk sokkal több is a jelentkező. Én mindig nagyon örülök annak, hogy jönnek az emberek a koncertre. Aztán, hogy mennyire tudunk megnőni, és az mennyivel lesz nagyobb kihívás és siker is egyben, majd kiderül. Az biztos, hogy én tolom, mint állat.
A posztot a Cseh Tamás Program és az NKA támogatta:
